Ha össze tudnék spórolni 270 ezer forintot, most rögtön felmondanék a munkahelyemen, két hónap (mit két hónap: ha tartom a jelenlegi tempót, két HÉT) alatt feltolnám annyira a mellékeseimet, az egyéni vállalkozásomat és az alapítványt, hogy a harmadik hónapra, mire meglesz az új állásom (három hónapra terveztem a megtakarítást), már nem is kell új állás.

Ez az egyik mai tervem, és körülbelül öt perc kellett, hogy rájöjjek, a munkaviszony megszűnésével máris fizethetném az ev járulékait, ami több lenne, mint amennyit keresek vele, szóval a fenébe, ha lenne épp 270 ezer forintom, vagy valami izmos kickstarter kampánnyal összegyűjteném hirtelen holnap, akkor is be kellene mennem hétfőn.

A másik mai tervem, hogy első kiadásokból gyűjtöm össze a Szabó Magda-összest, sikerrel dübörög előre: hármat meg is rendeltem a bookline-on, ÖSSZESEN 1800 forintért. (Ami egyébként botrány.) Az őzzel lesznek problémák, már most látom, de én nem vagyok türelmetlen.

Mennyivel többre becsüli ez a rendszer a fogyasztókat, mint a termelni vágyókat, azért felháborító.

„Kedves folkus!

Hogy értékeltelek, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy azon törtük a fejünket, hogyan tudnánk >>átmenteni<< Téged a pénzügy csapatába. Nem sikerült.
Talán egy tanulság útravalóul:
Légy őszinte, mondd ki az igazat és harcolj érte, DE: csak ott, ahol értő fülekre talál. Ne szállj szembe a szélmalommal, mert amíg erős szél hajtja, nagyot tud ütni. Ilyen ifjonti hévvel és képességgel nehéz a hallgatás, de van ahol és amikor kell! Majd a kor meghozza ezt a tudást is. Sajnos! Tapasztalat.
Örülök, hogy megismertelek! Továbbra is légy önmagad! Sok sikert és boldogságot!
Szeretettel:
[gazdasági igazgató]”

A két évvel ezelőtt munkahelyi búcsúfüzetemet visszaolvasva úgy érzem magam, mint egy rokkantnyugdíjas forradalmár. Lehet, hogy mégis a közszféra volt a nekem való miliő, belülről bomlasztani egy rothadt rendszert, ez vagyok én. Annál is inkább, mivel ugye, mint azt már nemegyszer idéztem drága történelem tanárnőnktől, egy nőnek legyen nagy pofája. (Lehet, hogy eddig nem említettem: ezt nem csak úgy bele a világba mondta, hanem az apámnak egy fogadóórán, rólam.)

Egyelőre nincs tanulság, csak gondolkodom.

Meg erőt gyűjtök abból a (talán hamis) nosztalgiából, hogy két éve még nem voltam ekkora szargombóc egy sehová nem vezető… fogalmam sincs, miben, talán van visszaút fölfelé.

Elvégre akit át akarnak menteni a pénzügyhöz…!

(Ha ezt megemlítem Balinak a ma esti Gazdálkodj okosan alatt, nem egyszer és nem kétszer röhögött volna körbe. Oké, ha iszom, nem vagyok annyira jó pénztáros. De ezt ne mondjátok el a második, a negyedik és az ötödik munkahelyemen.)

Mindenki éli mindenki életét. Ez például Lucia.

„- azt tudom, hogy féltelek.
– mitől féltesz? 
– nem is téged, magamat. attól, hogy elveszítelek. attól is féltem magamat, hogy te veszítesz el engem.
– mit szeretnél?
– költözzünk össze.
– miért? 
– mert melletted akarok ébredni. mert ha összeveszünk, nem akarok azon gondolkodni, felhívjalak-e. csak át akarlak ölelni.
– szóval normális életet akarsz velem?
– mi nem élhetünk normális életet.
– miért nem? 
– mert te nem vagy normális.
– normális vagyok. 
– fogalmad sincs róla, hogy milyen vagy”

Milyen nehéz elfogadhatóan reagálni arra, ami több, mint amire számíthatunk, de kevesebb, mint amit szeretnénk.