A Tagankán láttunk valami szépet

Kicsit csalódott vagyok.

Rákerestem a korábbi bemutatóira annak a darabnak, amiről írandó vagyok, és a nagyon sokadik találati oldalon rábukkantam egy ’88-as Színházra. Maga a két releváns mondat nem adott sok pluszt, de felfedeztem, hogy ez egy komplett gyerekszínházi blokk része. Rettenetesen kényelmetlen pózban, raklapágyon ülve a kölcsöngép mellett merültem bele egy különösen fárasztó éjfél magasságában, végül, mikor már nem bírtam tovább, lementettem az egészet a telefonomra további tanulmányozás céljából.

Napokig olvastam, nem mert hosszú, hanem mert öt perceim voltak elalvás előtt, nemcsak a műfajról tanultam, hanem a saját működésemről is (korántsem csupa jót). A lendület továbblökött a cikk végénél, jöttek még érdekes szerzők, de a végét már csak átlapoztam, külföldi előadásokhoz nehezebben tudok kapcsolódni. Lapozás közben felvillant egy alcím, A háborúnak nincs női arca, ez megfogott, ezen morfondíroztam egy kicsit, de amikor megláttam a fotót és a feliratát (Veteránok találkozása egykori önmagukkal, mármint szó szerint, a képen négy fiatal színésznő áll négy idősebb háta mögött), egyszerűen el kellett olvasnom a cikket.

Tudtam, hogy én most találtam valami zseniálisat, amire már senki nem emlékszik, amiről talán már akkor sem tudott senki (no jó, Moszkván és Berlinen kívül), és ha dramaturg lennék, holnap lobogtatva vinném a bármelyik színházba.

Nem vagyok dramaturg, de azért rákerestem, hátha van szövegkönyv.

Kiderült, hogy a szerző épp most kapott irodalmi Nobelt.

Nem baj, egyszer majd én is felfedezek valamit.