Find my head is always up in the clouds

Bevallottan az a típusú ember vagyok, aki leméri, hogy az az asztal két centi híján nem fog beférni arra a helyre, majd mégis elkezdi beszuszakolni.
(Közelebbi ismerőim nyilván sejtik, hogy ez nem kitalált példa.)
(Egyébként az asztal végül befért, ez az én diadalom a fizika felett.)
(Ezzel együtt még mindig sokkal vezet a fizika.)

Különféle munkahelyi inspirációk nyomán megvilágosodtam, hogy az adatelemzésnek talán mégis lehet valami gyakorlati haszna. Megrögzött adatgyűjtő vagyok, a feldolgozás viszont körülbelül annyiban szokott kimerülni, hogy széttárom a karom, és azt mondom, látjátok, EZÉRT van MINDEN.

A munkahelyemen most épp nevetségesen túlértékelt kimutatásokat készítek, amikhez valamiért megpróbálják rögtön hozzáigazítani a valóságot. Ezt életidegen és rettenetesen barbár dolognak tartom. Például teszem azt, kiderül, hogy sokkal több igénylés jön be telefonon, mint postán, úgyhogy mostantól nem küldünk ki igénylőlapot. NEM KÜLDÜNK?? A HUSZONEGYEDIK SZÁZADBAN?? TELEFONÁLJUNK, MINT AZ ÁLLATOK??? ÉS AZ A HARMINCÖT EMBER, AKI IGÉNYLŐLAPOT SZERETNE???

Szóval így vagyunk mi ketten hárman, a statisztika és én és az alternatív valóságom.

De hát nem lennék intelligens ember, ha nem próbálnám újonnan szerzett tapasztalataimat a saját kis mikrovilágomban kamatoztatni, így új, automatikusabb rendszerbe szerveztem az adatgyűjtési csatornáimat, és komoly elhatározásom, hogy kezdeni is fogok valamit a kinyert információkkal.

Két nap után meg kellett állapítanom, hogy több időt töltök a vécén, mint utazással.
Egyelőre fogalmam sincs, mit tehetnék.

(Ez ilyen poénos lezárás akart lenni, de az igazság kedvéért muszáj belerondítanom azzal az infóval, hogy holnaptól a hó végéig szinte minden este dolgozni fogok a másodállásomban is, a város másik felén. Úgyhogy ha legközelebb írok a statisztikáimról, ne gondoljátok, hogy kevesebbet iszom vagy ilyesmi.)