Az első vérzésem

Szóval miért félek?

Gabnai Katalin szerint jó gondolataim vannak.
Radnóti Zsuzsának nagyon tetszett a Koccanás-kritikám.
Györffy Miklós sajnálta, hogy az órán nem került sor a Helge élete-kritikám ismertetésére, pedig megérdemelte volna.
Stuber Andrea egyszer megdicsérte a címadásaimat.
Lőkös Ildikó elégedett volt a színházas projektem honlapszövegével.
Bejutottam a dramaturg felvételi utolsó fordulójába.

A Mester pedig éveken át éreztette megvetését, mondogatta, hogy szégyelljem magam, amiért van tehetségem, és egyszerűen lusta vagyok dolgozni azért, hogy létrehozzak valamit. Erre én mindig megkérdeztem, hogy ugyan mit tud ő arról, hogyan írok, mert persze tetszett neki a Mester és Margarita-előadáselemzésem, de amikor pár évvel később szóba hoztam, nem is emlékezett rá, egyébként meg egy sort sem olvasott soha tőlem (hacsak nem a blogon, amit tagad, mert elvből gyűlöli a bloggereket, a műfajt, és neki különben sincs erre ideje), ne kamuzzon már csak azért, hogy kivetítse rám a saját magával kapcsolatos elvárásait. Erre a válasza (már ha válaszolt), legtöbbször az volt, hogy az emailekből is nagyon jól lehet látni, hogy ki az, aki össze tud rakni jó mondatokat, és ki az, aki nem. Négy évnek kellett eltelnie, hogy elmondja, ő már azelőtt tudott rólam, hallotta a nevem, hogy felvettem volna az óráit, mert a Gabnai felhívta rám a figyelmét, és szóba került, hogy írhatnék a Zsöllyébe. Négy évet várt, hogy egy gusztustalan, (részéről) személyeskedő veszekedés során úgy mondhassa el ezt a nekem hihetetlenül sokat számító (vagy igaz, vagy nem) dicséretet (masszív külsőkontroll-függő vagyok), hogy az egy lehúzó, mély megvetést kifejező, bántó és megalázó sértés alátámasztásaként hangozzon el.

Szóval amikor ma este kedvezményes jeggyel nézem meg a Victoryt, az nekem egy iszonyú nagy lépés lesz kifelé a gödörből. És légyszi senki ne kérje rajtam számon, ha végül mégsem írom meg a kritikát.