Azt mondd meg, drága Irén, mindez hol akad el

Két, egymást ijesztően gyorsan követő történés erősítette meg a gyanúmat, hogy már-már megszokottnak mondható érzelmi instabilitásomon éppen romba dőlni készülő ideáim és a valóság találkozása mégsem lesz olyan hisztériamentes, mint ahogyan az egy rutinos, kiábrándult és végtelenül cinikus figurától (tőlem) elvárható lenne.

Mert amikor kiborulok azon, hogy a Szívemnek Kedves Színész és a Szívemnek Kedves Színésznő a hátam mögött összeálltak és csináltak egy gyereket, az még csak szimplán nevetséges, de hogy már attól is kikészülök, amikor mások gyerekvállalási TERVEIRŐL hallok (egyébként ez szépen rávilágít arra, hogy miről is szól nekem a kérdés valójában), meg amikor terhes valaki az épp olvasott/nézett novellában/filmben/előadásban, az azért már tényleg nem normális és foglalkozni kell vele (ez most az).

Sosem gondoltam úgy magamra, mint aki elkezd parázni a gyerektémán. Én már tízévesen hatalmas mellénnyel osztottam az észt meg tizenévesen kitaláltam a fasza családomat, az a furcsa, hogy a mai napig pontosan így gondolom (annak ellenére, hogy ilyen-olyan pszichodrámás és munkahelyi ismeretségi köreimben az átlagnál jóval több negyvenes, gyermektelenségbe belefacsarodott nővel találkoztam, és az az igazság, hogy valószínűleg az egészségesnél többször gondoltam végig őket és magamat ebből a nézőpontból), ez nem olyasmi, amin görcsölni kell, amit időre játszunk, a gyerekszülés az élet természetes része, nem valami áldás vagy óriási kihívás vagy az élet ajándéka, hanem egyszerűen a faj fennmaradásának következő láncszeme, az utód nem pótcselekvés meg nem mentőöv meg nem babusgatnivaló játékszer, és különben is, gyereket APÁNAK szülünk. Szóval ez az, amit gondolok.

Miközben próbálom összekaparni magam egy ilyen környezetembeli gyerekprojektes hír után, akkor is. Úgy, hogy közben megállapítottam, nincs már türelmem a kicsikhez, főleg az öt-hat-hétévesek (kiváltképp a fiúk) idétlenkedése fáraszt végtelenül így hét évnyi bébiszitteléssel és mindenféle korosztállyal a hátam mögött. Túladagoltam magam gyerekből. (Na persze úgy, hogy – bár a különböző technikai  [és dackorszakos] problémák megoldásai lehetőségeinek igen változatos palettáját sikerült elsajátítanom, a legfontosabb dolgokat nem tanultam meg: jól szeretni a gyereket és nevelni a gyereket. [Nem mintha bárki mást tudnék jól szeretni, és hát ez is egy érv, hogy amíg saját magamból nem gabalyodtam ki, addig elég etikátlan továbbdelegálni vagy az utódaimon kiélni a hülyeségeimet.])

Lényeg, hogy én nem AKAROK gyereket. Nekem egyszerűen csak lesz.

Innen most kétfelé ágazik az eszmefuttatás, mert túl sokszor gondoltam végig a témát (ilyenkor általában egy referenciaszeméllyel vitatkozom magamban, és újra is játszom a vitákat), és több mondat is van a fejemben ez után a mondat után.

Az egyik, és talán a gyorsabban lezárható vonal, hogy persze. Gyerekkorom óta ezt gondolom magamról, ugyan már, én nem fogok meghülyülni a hormonoktól, hát józan ész, ennyi. Két tényezőt hagytam csúnyán figyelmen kívül, mert már akkor is saját magam vakfoltja voltam, az egyik, hogy valamiért, bár minden az ellenkező irányba mutat, én mindig a normális felé tolom magam, ahhoz mérem a céljaimat, a vágyaimat, az ideális önképemet. (Normális alatt nem azt értem, hogy ideális, hanem hogy tényleg semmi rendkívüli.) Annak ellenére, hogy az életben még soha semmit nem tudtam normálisan (meg)csinálni. De tényleg semmit. Nincs ilyen emlékem. Ha bárki másnak van rólam, akkor tuti, hogy épp azt játszottam, hogy normális vagyok. Ez az egyik nagy tévedés ebben a történetben. Hogy nálam a dolgok másképp működnek.

A másik, és erre csak nemrég jöttem rá, hogy nem is annyira a saját lelki alkatomban vagy tartásomban vagy józan eszemben (vagy bármi is kell a későn szülés elviseléséhez) bíztam, nem. Ezt az egész gyerekszülősdit én annak idején a húszas éveim elejére helyeztem a jövőképembe. Én tudat alatt ehhez az egészhez valószínűleg úgy álltam, hogy velem nem is fog megtörténni (mert én kurva normális vagyok, még az első egyetem alatt hozzámegyek a középiskolás szerelmemhez, a másodikat már két gyerek mellett csinálom és hülyére keresem magam mint állatorvos és író). Hogy ÁH, ugyan már, ha nem szültem huszonegy évesen, mint az anyám, hát majd jön az a gyerek, ha huszonhárom leszek, legfeljebb huszonnégy (na jó, az azért már eléggé öreg).

Szóval ez az egész hozzáállásom mindig is hamis alapokon nyugodott, mondjuk ki, más petefészkével vertem a csalánt.

Térjünk vissza a „nem AKAROK gyereket, hanem egyszerűen lesz” elágazáshoz.

Már régebben volt, hogy erre rájöttem, és volt benne munka: nem értettem, hogy miért leszek rettenetesen féltékeny, ha csúnya nőt látok babával (egyébként is rettenetesen féltékeny vagyok, erről is lesz egy bejegyzésem, majd ha úgy gondolom, hogy szeretnék még egy szabad estét elbaszni a fordítási határidőmig), miért sokkal inkább. Mert ebben az egészben nem a gyerek a fontos egyáltalán. Hanem az, hogy még ezt a nyomorult szerencsétlent is szerette annyira valaki, hogy gyereket csinált neki.

Hogy valaki valamikor úgy gondolta, hogy ha nem is az egész életét, de úgy húsz évet minimum szeretne ezzel a nővel eltölteni kettesben, nekiadta még a DNS-ét is, hogy kézimunkázza össze a sajátjával.

Elköteleződött, amennyire csak lehet. Ezt ki sem kell mondani, ez látszik.

Soha senki nem szeretett még viszont annyira, hogy gyereket akarjon tőlem.
Soha senki nem szeretett még viszont annyira, hogy párkapcsolatot akarjon tőlem.
Soha senki nem szeretett még viszont annyira, hogy azt egyáltalán bármilyen szinten szeretetnek nevezné bárki normális.

És tudom, hogy ez az én hibám, és tudom, hogy nekem kellene másképp csinálni.
De az nem változtat a tényen, hogy ez így fos.
És egyáltalán nem azért, mert rosszul érzem magam egyedül, mert én kiválóan működöm egyedül és szükségem is van az egyedüllétre legalább háromnaponta, különben elkezdek nagyon undok lenni az emberiséggel. És nem is azért, mert diszfunkcionális nőnek érzem magam. Eleve én embernek érzem magam és nem nőnek, ilyen téren nincsenek elvárásaim magammal szemben. Csakhogy tizenkét éves korom óta kb. fél olyan év volt az életemben, amikor nem voltam reménytelenül beleesve valakibe. Valaki konkrétba (néha többe). Nekem sosem kapcsolat hiányzott, nekem mindig egy konkrét ember (néha több). Engem nem senki nem szeret, ez nem ilyen drámai általánosítás, miközben az ember reménykedik, hogy majd jön az IGAZI, aki de mennyire – engem rettenetesen sokan nem szerettek, és MINDEGYIK igazi volt, és ez azért nagyon alá tudja ásni az ember érzelmi „stabilitását” (eufémizmus).

Összefoglalva: nem babázni akarok, nem azt akarom, hogy valaki szeressen – engem az az egy éppen aktuális ember szeressen annyira, hogy el tudjam hinni, hogy már most biztosan tudja, hogy egyszer majd akar tőlem gyereket valamikor, bármikor. És szülök neki negyven fölött is, ha akkor akarja.

Szóval itt az ideje komolyan venni, hogy tényleg problémám van, amíg még tudok kedvesen (ámbár némiképp robotszerűen) mosolyogni arra, aki megmutogatja a lakásukat, hogy és itt lesz majd a gyerekszoba. Nem azért, mert el vagyok késve, az én biológiai órám úgyis másképp jár. Hanem mert egyszer csak azt fogom mondani egy barátnőmnek, egy akárkimnek, a húgomnak, amikor azt mondja, hogy képzeld, babát várunk, hogy igazán? MENJÉL TE A KURVA ANYÁDBA.

Nem akarom megvárni.