Boldogulj ma nélkülem

A paracetamol egy csoda.

Ma (értsd: az elmúlt két órában, mióta ébren vagyok) már képes voltam egy csomó értelmes, emberi dologra. Legutóbb, amikor beteg voltam, átmigráltam az összes blogbejegyzésemet és az összes levelemet és az összes szűrőmet és mindent beraktam egy megfelelő címke alá. Most Molnár Gábor vadásztörténeteit olvasom, zöldkönyves matematikapéldákat oldok meg (annak idején még a fejemben voltak a sémák, ezért nem tűnt fel, csak a kémia- és fizikapéldáknál, ahol még nem volt rutin, illetve a biológiai relációanalíziseknél, de ott nagyon, hogy MENNYIRE másként értelmezem a szöveges példákat. Többnyire félre, és most nem a „négy házaspár ül egy padon” témájú kirohanásaimra gondolok [hogy férne el NÉGY házaspár egy padon, egyébként meg a példa többi részéből nyilvánvaló, hogy négy EMBERRE gondoltak, nem pedig PÁRRA], hanem amúgy is. Egészen más irányba indulok el, és lehet, hogy a végére kijön valami, de addigra már volt benne hat fölösleges és igazán nagystílű csavar [lásd a facebookos eszmefuttatásomat az Excel nemlétező előjelváltó függvényéről]. Illetve bizonyos esetekben egyáltalán nem jön ki semmi. Az egyik példát a megoldókulccsal együtt sem értem. A logikáját. Remélem, ez annak a jele, és nyilván nem véletlen, hogy folyton a matektanárunkkal álmodok ilyesmit [sok egyéb paramétere persze ugyanúgy nyom a latban, sőt], hogy kezdek elszakadni a jótanuló-sémától. Kezdem megtalálni a saját gondolkodásmódomat. Az az én pechem persze, hogy ez nem vezet sehová. Ha legalább ettől valami iszonyú kreatívnak érezhetném magam! Mint Jump! De hát engem, már most látszik, nem ez a kreativitás és szellemi szabadság fog átlökdösni öt év műegyetemen. És itt egy kicsit most sikerült visszakanyarodni:) és összeírtam (ó de sokadszor), hogy mit akarok csinálni, merre akarok haladni és mire van szükség ezekhez. Pontosabban idáig már nem jutottam el, mert egyszer csak megláttam, hogy semmilyen formában nem szerepel az írás. Mármint az a jó értelemben vett. Copywriting, az igen. De ez is csak egy nagyobb főcsoportban, és munkaterületen.

Voltaképpen ez is lehet annak a jele, hogy a dolgok kezdenek a helyükre kattanni. Az írás nem valami. Szoktam hurrogni azon, hogy az olvasás nem lehet senki hobbija, az olvasás az egy eszköz, ez így olyan, mintha azt mondanám, hogy hobbim a hallás. Vagy a járás. Tiszta hülyeség. (Nem mintha lenne hobbim. Ami valahol ijesztő.)

Mi lesz belőlem, ha én magam eliminálom a régi ambícióimat? És most nem arra gondolok, hogy otthagyjuk az állatorvosit pikk és pakk. Hanem hogy egyszer csak észreveszem, hogy már nincs. És tényleg az van, amit Katilakótárs vázolt fel annak idején kellőképpen baljóslatúan, pesszimistán, ugyanakkor kétségbeesetten is: ha felnövünk, tényleg az lesz az ideális hétvége, hogy fekhetünk a kanapén és nem kell semmit csinálni. És hogy mondtam neki, hogy ÁH, ez hozzáállás kérdése, és ha valaki olyan, akkor programokat szervez és kirándul és piknikezik. Két dolgot nem gyanítottam, az egyik, hogy én nem vagyok olyan, a másik meg… hát, az az óriási VÁLTOZÁSPAKK. Persze az is igaz, és egyben remélem, hogy ha nem kéthavonta jutna nekem ebből az ideális napból, amikor fekhetek a kanapén és nem kell semmit csinálni (hogy arról ne is beszéljek, amikor ezt bűntudatmentesen tehetem, ÉS még egészséges is vagyok), akkor néhány alkalom után azért talán csökkenne a semmittevés vonzereje. Változáspakk: az idő egyre rövidülni látszik, a pihenés azt jelenti, hogy agyban pihenek, tehát nem kell semmivel foglalkozni vagy megszervezni, a pihenést magát is ki kell pihenni és előtte meg rá kell görcsölni, hogy létrejöjjön, valamint hogy ha más is ott van, az NEM pihenés. Az valami iszonyú energiákat vesz ki az emberből, hogy beszélgetni kell vagy igazodni hozzá. Lehet, hogy ez annak idején a tanulás volt. Akkor mindenki békén hagyott, nem kellett menni sehová vagy krumplit pucolni vagy ilyesmi. Manapság a tanulási időmért olyan HARCOKAT kell vívni, hogy az valami elképesztő. A felnőttek egyszerűen nem tartják tiszteletben más felnőtt saját magára fordítandó idejét. Hazamegyek, és nem hagynak dolgozni. Nem hagynak olvasni. (Mondjuk olvasni sose hagytak.) Még menjek el ide vagy oda, ugyan már, csak egy este, majd később dolgozol, tanulsz, pihenni ráérsz a nyugdíj alatt. Tudomásul kellene vennünk, hogy a Momo időábrázolása kizárólag kisgyerekkorra vonatkoztatható. És a „szükséged van a pihenésre, gyere velem” meg a „szükséged van a pihenésre, legyél magaddal” az két homlokegyenest.

Olyan jó, hogy beteg vagyok, és erről csak az ikszből négy munkakapcsolatom tud. Még a lakótársam sem. Nem értik, sosem értik, hogy nem kell a jótanács, nem kell a nyakamra járás, nem kell a jobbulást, csak az kell, hogy letegyed azt a kurva telefont és hagyjál békén.

Istenem, de jó.
Hat a paracetamol.