Végre, végre! Egyre közelebb kerülök a bajuszhoz! Sajnos kiderült, hogy nem kliffelni kell, hanem kniffelni, úgyhogy rossz infót terjesztettem. Mint amikor fél évig azt mondogattam az ismerősöknek, hogy pici húgom az IVF-re jár, aztán kiderült, hogy ÁVF. A reggel jól indult, miután a tervezett felkelési időpontnál egy órával előbb kidobott az ágy (ez kb. fél órával a tervezett lefekvési időpont után történt, de hát ember tervez, aztán meg elalszik, és jó neki…), sikerült két perccel az óra kezdete előtt odaérnem sminkgyakra, hát ennyit nem ér, hogy pontos legyek. (Na jó, embere válogatja. Mátrai tanár úr megéri! Meg olyan jó volt a hajnali napsütésben…) Hipp-hopp felspannoltam a tüllt a fafejre, de beletelt kis időbe, mire át tudtam húzni a knifftűvel a hajszálat. (Aki tud subázni, az tudja, miről beszélek.) Két és fél órányi kemény munka eredménye volt két sor bekniffelt szőr. Jövő héttől itthon dolgozunk rajta, és AZ EGÉSZ tüllt be kell szőrözni! Legalább kétszáz sor!!! Ha ez már megy, elkezdünk bajuszformát csinálni, meg kifőzzük a kreppet, meg ilyenek. Van otthon kb. húsz centi a másfél éve levágott hajamból (látom magam előtt, ahogy újabb ismerőseim felhördülnek: "hosszú haja volt?!?" – aha, de még milyen hosszú!), beviszem, és lesz belőle egy szép oldalszakáll, vagy valami. Ja, nemrég valaki így reagált a smink/maszk szakomra: "És csináltok szempillát, meg ilyeneket?". Hát nekem a szempilla lett volna az utolsó, ami eszembe jut, de ma megtudtam, hogy azt indiai hajból lehet, mert tök vastag és szilárd, ha kifőzik. Mik vannak! Már a borostán is elképedtem. Növesszen mindenki magának! Nehogy már napokat szenvedjek vele, amikor órák alatt megvan!

Gyors, pici húggal elköltött Subway-ebéd után öt perccel a Csokonai-óra kezdete előtt értem a teremhez, ahol kiderült, hogy hatvanöt perccel az óra kezdete előtt értem oda. Ilyen pontos még sose voltam! (Most se, inkább Opera-Deák-Astoria között korzóztam, meg fülkéből telefonáltam, meg ilyenek, élmény volt. Ezekbe az új fülkékbe alig fér be az ember! Aztán épp teremnyitásra értem be.) Már éppen kezdtem úgy érezni, hogy egész jól bírom, és nem fogok bealudni, de ránéztem az órámra, és sajnos még harmincöt perc volt hátra – amiből legalább húszat végigaludtam. Pedig érdekes – Csokonai haláli fej volt (na ezért rühellem a középiskolai oktatást, azt sem mondták el, hogy Adynak aranyfoga volt :-)), meg Szilágyinak is van egyfajta szimpatikus, száraz és kemény humora, lehet, hogy a monoton hangjával van baj. Ma főleg a szakálla meg az alkarja kötött le. (Az előbbi szakmai szempontból, az utóbbi meg tisztán tudományos érdeklődésből – azt hiszem, utal a jellemre.)

Hah, az a tegnapi színészmesterség! Hogy is felejthettem el! Félóráig nem jutottunk be, mert ugye A. E. nem jött be, aztán mikor minden kispajtás odaért, végre sikerült kikönyörögnöm a színházterem kulcsát a morc portásnénitől. (Jah, az a megnyerő mosolyom! Csakhogy nem érdemelte ki!) Próbáltunk tárgyakat játszani, amikor tanárnőnk beviharzott, és az összes mazsolába belefagyasztotta a kreativitást. Kornél felvetette, hogy esetleg mutathatna valamit (ha már csak fikázni tud – ezt nem tette hozzá), ettől A. E. elzárkózott. Akkor minek tart színészmesterség-órát?!? Könyörgöm!!! Legfrappánsabb mondata, hogy a rossz rendező javítgat a rendelkező próbán, a jó meg mindent levezényel úgy, ahogy otthon kitalálta. HÁHH! Hol él ez a nő? Óra után próbáltam megpendíteni neki, hogy esetleg oldhatná egy kicsit a feszültséget, mert tiszta gátlásos mindenki, meg még nem is vagyunk közösség, erre azt tudta mondani, hogy erre való az az egy óra, mielőtt ő bejön. [Idézet a Will és Grace-ből: "Van egy ötletem. Hívd fel Dorothyt, és találkozzatok a sárga úton. A végén lesz egy ember. KÉRJ TŐLE AGYAT!"] Nahát… aztán valahogy felhozta Almási Miklóst, akinek megörültem, mert most olvasom a könyvét, és tetszik, szóval lényeg az, hogy beszélgettünk, és lelkendezve előadta nekem, hogy miből írja a disszertációját… Meg kell állapítanom, nyalni azt tudok. És egy szót sem kell szólnom közben. 🙂 Ja, elég rövid volt a múltkori szoknyám: Szilágyi elégedett a bibliográfiámmal. :-)))

És még nem volt vége a napnak: nekiálltam hurkát sütni. Hónapok óta a fagyasztóban volt, legalább háromszor voltam úgy Vásárhelyen, hogy nagyapám lehülyézett, amiért még nem sütöttem meg. Elővettem, és arra gondoltam: hihetetlen, hogy ez a darab hurka túlélte nagyapámat. Krumplit kockáztam a zsírjába, isteni lett. A sütés végére viszont kiderült, hogy a hurka kolbász!!! Bár már közben is gyanakodtam: nem durrant ki. De hát ezt a pechet! Mennyire utálom a sült kolbászt, fujj! Csak az illata jó, az íze pocsék. Azért ne aggódjatok, nagyapám és a citromfagylaltja emlékére legyűröm! 🙂

Na, dógozzunk azon a kamu-valóságsón! Szerencsére csak hangalámondás.