Elveszett évek nyomába érek
Ültem a berendezetlen munkahelyen, tűhegyes ceruzákkal jegyzeteltem frissen bontott post-it matricákra és sticky notesra a szép tiszta klaviatúrán, kossuthrádiós kultúrműsorok felvételeit hallgattam, és elárasztott az érzés, hogy most nekem jó.
Oka is van ennek, igen. Mégpedig hogy teljesen öntudatlanul valóra váltottam egy gyerekkori álmomat. Nem azt, hogy kertészmérnök / biológus / kaszkadőr / angoltanár / állatorvos / filmrendező / szinkronrendező/ író / dramaturg leszek, nem a három diplomát három gyerekkel és a férjjel, aki entomológus, nem azt, hogy kafferbivalyháton száguldok keresztül Afrikán. Hanem azt, hogy irodában dolgozom.
Furcsán hangzik, és sosem gondoltam rá úgy, mint egy vágyálomra, de kisebb gyerekkoromban igazán nagyon szerettem azt játszani, hogy ülök az íróasztalomnál, és mindennel fel vagyok szerelve. Mindennek megvan a maga helye, a papír makulátlan, a toll elegáns, az olló borotvaéles. Az irodaszerek praktikus és esztétikus rendben sorakoznak az asztalon, a polcokon, a fiókokban és a szekrényekben, én pedig végtelen precizitással ámde nem lassan, félelmetes pontossággal és igényességgel ügyintézek. Beszerzek, továbbítok, iktatok, delegálok, jóváhagyok, aláírok, mindent, mindent én.
És most megkaptam, igaziból, felnőtt módra. Nem ezt vártam az élettől, és nem is gondolom, hogy így kell maradnia, de ITT, MOST, ez JÓ. Ahogy én szeretem, úgy jó.
M I N D E N
R E N D B E N
