I am Viktor…
Végül megírtam, nem kritika lett, inkább asszociációs lánc, a sok gondolatomhoz sok elméletet gyártottam, és ami ezeken kívül esett, az már nem nagyon fér bele az elviselhető terjedelembe (például a legújabb Miszter Sikítófrász, a megemberesedett Kálid Artúr szexualitással terhes méltatása sem – sőt, voltaképpen senki méltatása sem). Nem vagyok elégedett, de lényeg, hogy leadtam. Ha jól emlékszem, utoljára tizenkét évesen pályáztam írásművel. (Mondjuk a fotóm bekerült a Délvilágba!) Irány a világhír, hamarosan mindenki ismerni fogja az álnevemet. Ha pedig mégsem hozná jövő héten a Színház, az Ellenfény és a Criticai Lapok, hát álljon itt egyre több rendszeres olvasóm szeme láttára (vagy mi).
„Azért az hőstett,
hogy az időknek
néha az ember szembeszegül”
– gondolatok a Bárka Színház Victory (Győzelem) című előadásának apropóján –
Victory, azaz győzelem. Sejthető, hogy harcot fogunk látni. Rácsok választanak el a játszóktól, mintha odabenn veszélyes állatok csapnának össze. Állatnak kell lenni, hangzik el, ám amit a színpadon látunk, legkevésbé sem emlékeztet ragadozók és zsákmányállatok nyílt brutalitásával együtt is természetes, méltóságteljes csatájához.
Győzelem?
Az emberi világban a győzelem sosem kizárólagos. Ha az egyik fél győz, veszít is valamit (elsősorban az ellenfél jóindulatát), aki pedig veszít, megtarthatja a méltóságát, erkölcsi fölényét (vagy a fogait, szabadon választott). A vesztesség nem feltétlenül veszteség. A vesztes kritizálhat, mert senki sem tudja meg, mi lett volna, ha. Vajon mi dönti el a csaták kimenetelét? Más szóval: mi alakítja a történelmet? Az előadás egyszerű és frappáns választ ad: a vér. Hambro perceken át csöpögő vére, mindenki vére. A vér helye a testben eldönti, ki él és ki hal, ki igen és ki nem. Sorsok fordulnak meg, amikor a vér az agyból az ágyékba tolul. Ezért olyan iszonyú fontos, hogy Károlyt orgazmus előtt vagy orgazmus után találjuk. (Sajnos szeretője, Devonshire túl apolitikus ahhoz, hogy első kézből szerzett tudását bárki hasznára fordítsa.)
Amit látunk, az sajnos politika, a gyávasággal, a kétszínűséggel, a durvasággal együtt. Sokat mond ez a darab győzelem vagy vereség kérdéséről, még érdekesebb azonban, amit a kerettörténet kapcsán a hatalomról mesél.
Hatalom?
Tulajdonképpen a hatalomra való képesség nem politikai, hanem pszichológiai adottság. Csak úgy manipulálhatsz, ha tudod, ki mire hogyan reagál. A főszereplő Bradshaw a manipuláció és a taktikázás nagymestere. Még gyermekei nevelése is történelmi szempontok szerint végrehajtott küldetés, előre eltervezett program. Befolyása csak akkor gyengül, ha a célszemély kívül kerül hatósugarán. Lánya, Cropper anyja távollétében megtanul latinul, fia, McConochie pedig megengedi magának azt a luxust, hogy érezzen és szenvedjen. Pyle, a republikánus nő csak konyhája magányában gondolkodik el azon, hogy mit kapott attól, amire Bradshaw hivatkozik, Scrope pedig szintén a nő befolyása alól kikerülve lép át saját korlátain. (A titkár a királyi udvarban néhány méltóságteljes percre hatalmasabbnak és erősebbnek látszik bárkinél. Amíg Bradshaw a földre nem pofozza. Ő a leghatalmasabb. Bradshaw programja az igen terjesztése, mert látta, hogy gyűrte le férjét a nem.) Az effajta fordulatok, kudarcok főhősünket sosem zökkentik ki, ő nem emészti magát azon, hogy „mi lett volna, ha…”, opportunista (és egyáltalán nem elítélendő) módon mindig a pillanatnyi helyzetből próbálja meg kihozni a legjobbat. Rögtön a következő lépést tervezi, és bár áldozatok árán, de eléri célját. Aztán hazamegy.
Restauráció?
Persze végül minden szereplő visszatér oda, ahonnan elindult, a nemhez vagy az igenhez. És akkor azt is megértik, hogy soha nem lehet ugyanoda visszatérni. Restauráció nem létezik, sem történelmi, sem lelki értelemben. Bradshaw tudja ezt, és tanítja is, csak előre lehet lépni, a nosztalgia halál, az elvekhez való ragaszkodás szintén. Akit meglop, azzal is jót tesz, amikor pedig enged az erőszaknak, egy új élet lehetőségét teremti meg. Barker szerint ez a győzelem. Továbblépni.
Hatásvadászat?
Továbblépni, és nem ünnepeltetni magunkat. A tapsrend persze ünnepeltetés és ünneplés, egymásnak örülés, a játék leleplezése, köszönetmondás, hálatelt tekintetek egymásba kapcsolódása. Barker szeretné elorozni közönségétől „az ellenség felismerése és a már meglévő tudás ünneplése által kiváltott groteszk örömöt”, Carroll pedig jó úton halad, hogy rendezésével megvalósítsa ezt. Nem adhatjuk át magunkat az előadásnak, ha nem látjuk rendesen a színészek arcát. Rácson át vagyunk kénytelenek figyelni, persze ez azzal jár, hogy valóban figyelnünk kell. Nem magunkat adjuk át, mi kényszerülünk elvenni az előadásból. Megszokjuk, hogy a dolgoknak eleje és vége van, nem feltétlenül íve. Érzelmeinket irónia pusztítja. Ha kicsit kevésbé őszinték és szerethetőek az alakítások (mert igen, azok), ez valóban katasztrófaszínház lehetett volna.
De amikor már azt hisszük, mindennek vége, hirtelen mégis odaadjuk magunkat. A színészek megkapnak minket, megkapják a közönség reakcióját, az elismerést, mi megkapjuk a szemükbenézést, az összekacsintást, a színpadról átlopott szikrázást, az egység érzését, azt a pillanatot, amiért megéri színházba járni, majd boldogan és megerősítve térünk haza. Mint egy musical után. A végső gesztus tönkretesz mindent, amit az előadás felépíthetett volna. (A magam részéről egy percig se bánom, sokra tartom a katarzist.)
Szókimondás?
Fontos a zárás, lehet, hogy a hatást lerombolja, de a mondanivalót mégis támogatja valamilyen módon. Ha az előadás erre a kettősségre épül (játszunk is meg nem is, láttatunk is meg nem is, adunk is meg nem is), hát a darab még inkább. Ki is mondjuk a véleményünket meg nem is. Igazat is mondunk, de vissza is szívjuk. Ebben a világban, ahol a politika a királyt is maga alá gyűri, tulajdonképpen semmi baj azzal, ha valaki kimondja, amit valójában gondol, mindaddig, amíg úgy tesz, mintha nem is ezt gondolná. Mindenki udvari bolond. Az önirónia az egyetlen megengedett nyilvános társalgási stílus, miközben mindenki tudja, hogy mire megy ki a játék. Az őszinteség négyszemközt megengedett, társaságban szignó a halálos ítéletre. Még a hazugság is végzetes hiba, ha nem csomagoljuk szarkasztikus köntösbe. Aki nem nevet azon, amit kimondott, bűnhődik, erre figyelmeztetnek Hambro utolsó szavai („az ott a hasában tőlem van”). A szájavesztett Scrope, a nyelvetlen Ball bűne nem az volt, amit kimondtak, hanem az, hogy komolyan gondolták. „Rajongott valamiért, ami nekem csak tettetés”, magyarázza a király, elismerve ezzel, hogy a szavak csak szavak, valójában az a fontos, ami mögöttük van – ugyanakkor nem tehetünk mást, mint hogy a szavakat vesszük alapul. A darab szemantikai csúcsa a közjáték, amikor a kimondott ezúttal nem a választékos és mívesen szerkesztett obszcenitás, csupán az udvariasság hálóját szövi a kimondatlan fölé, és bizony rá kell jönnünk, hogy ez a dolog működik, ha ügyesen egyensúlyozunk (és következetesek vagyunk). Miért ne adhatnánk a közmegegyezés szerint elismervényt aranytömbök helyett? A kimondott szó ereje óriási. Ez az igazi csata, itt dőlnek el a dolgok, nem a harctéren, és még rácsok sem védenek minket.
Végső soron megállapíthatjuk: azé a hatalom, aki tudja használni a szavakat.
Szóval Barkeré.
