Jött a troli, de elengedtem, s néztem utána
Az írást is ki kell lopnom a napomból (vagy éppen bele), annyit mindenesetre röviden megjegyeznék, hogy 1. kicsit ijesztő ez, hogy a Szabó Magda-regényekben én sosem látom a bűnt, mindenkinek annyira megvan a maga igazsága, hogy csak azt érzem, milyen rettenetes az élet, a körülmények, meg hogy nem kommunikálnak az emberek rendesen, aztán elolvasok egy-egy elemzést, vagy Sz. M. saját véleményét, hogy miről szól az a regény, és meglepődve nézek, hogy ne már, ennek erkölcsi tanulsága van, embereknek meg VÉTKEIK, miközben szerintem egyszerűen csak úgy viselkednek, ahogy az a természetüktől meg a tapasztalataikból telik, teljesen logikus, érthető és megérthető, és persze így van rendjén (lásd még ezzel kapcsolatban, mert közben rájöttem, hogy már írtam erről, csak azért merült fel most megint, mert mindjárt a végére érek, és fogalmam sincs, miért az a címe, hogy Pilátus [a Danaidát sem értettem volna, ha meg nem magyarázza valahol, nyilván mert már a kelleténél, úristen, mennyivel több férfiba hordóba töltöttem az egészségesnél mennyivel több vizet, mondtam volna itt is a végén, próbáld még, Katalin, egyszerűen csak peched volt, ha ügyes leszel, végül majd ÚGY fog szeretni, úgy, ahogy neked jó]: „Mennyire romlott lehetek én belül, ha így meg tudok lepődni azon, hogy Esztert torzult személyiségnek, bomlott elméjűnek mondják. [Én Irén vétkeit sem láttam elsőre.]„), 2. most már nem tudok úgy arra menni, pedig ismét egyre gyakrabban kell majd, hogy ne az legyen az első, utolsó és középső gondolatom, hogy SOHA nem akarok újra a hetedik kerületben lakni, hogy bírtam ezt ki, mikor lett ennyire undorító, jézusom, aztán lehet, hogy csak azért támadt fel ez a zsigeri utálat, mert megint kinéz egy költözés, de nem, NEM, nem adom a Moszkvát, hát tegnap is mentem a Rókusba, mellette lelkesen söprögette a csikkeket egy narancssárga ruhás, óvatos távolságra a templom tövében oszló óriási darab szartól, nekem jött egy galamb, kinek kell ez, itt legalább tudja az ember, hogy a Vérmező úti bokrokat egyszerűen NEM közelítjük meg, és kész, 3. ami a reumalumbágót illeti: kösz, jól vagyok, 4. fontos felismerés, hogy az én übergigamega referenciaszemélyeim nem úgy tesznek nekem keresztbe, hogy mindenkit hozzájuk mérek, ezért soha senki nem lehet elég jó és [innen kitöröltem egy csomó obszcén(nak ható, ám valójában tökéletes valóságábrázolású) félmondatot] bár ez sem alábecsülendő veszély, főleg a [cenzúra ismét] tükrében, hanem hogy ÉN vagyok HOZZÁJUK KÉPEST, csak akkor vagyok, ha látnak, csak akkor virágzom, ha rám süt a napjuk, megszűnök létezni, ha nem figyelnek rám, ezt én már annyira megszoktam, valósággal hiányzik, és akkor már meg is magyaráztuk, mi ez a reszketés a lábamban az utolsó négy sor (meg a reggeli videó) óta (kibaszott elvonási tünetek!!!).
Na. Bővebben majd később (már ha).
