Kaland a hetesen

Hát, még mindig nem vagyok túl interaktív, de már jó úton haladok. A hálókártyát briliánsan beszereltem, közben a floppy-maghajtót is /PARDON, meghajtót!/ megbuhertam, ma pedig visszavittem a hálókártyához adott floppyt, mert nem volt rajta illesztőprogram. A boltban anyáztak egyet, mert legalább két hete keringetik a rossz floppyt különböző hálókártyákkal, már négyen visszavitték. Adtak helyette. Erre hazamentem, és elbasztam a gépet, teljesen. Jump meg Németföldön vonatozik!!! Ki tudja, meddig! És ki tudja, hazatérése után mikor jut eszébe viszakapcsolni a telefonját!!!

NAM.

Jó, elmesélem az utamat is. Állok a hetesen, balomon egy csaj meg egy srác, hátam mögött egy böszme német és cingárabb társa, előttem a rúd, jobbharánton kétajtós szekrény hónalja. Alig látok ki, de számolom a megállókat. Blahán többen le, azt hittem, kétajtós szekrény is, de visszafordul. Én átpréselődök időközben csatlakozott ősz bácsi és közte, idős nénit előre, majd mikor látom, hogy ez lassan fog menni, ajtó bal oldalán gyorsan ki. Közben fülbezene. Kisvártatva idős néni mellettem lekenődik a betonra, utána böszme német meg kétajtós szekrény, verekedve. Néni fekszik, én feléjük lépek egyet (ezzel bekerülök a centrumba), aztán kibalettoznak a látótérből. Az enyémből. Néni jajgat, mint egy gramofon. Én sose gondoltam, hogy a "Jaj!" az olyan nyerő hangutánzószó lenne. Még sosem írtam bele akciós és hörgős filmekbe, hogy JAJ! Néni túl sok bábfilmet nézhetett, mert folyton ezt ismételgeti. Megpróbálom felsegíteni, de csak hangilag aktív. Jő egy srác, együtt fel. Néni padra le, csaj (a buszról, balomról) zsebkendőt. Néni szemöldökénél és alatta horzsolás. Középkorú nő és lánya mentőt. Srác eloldalog, újabb (vagy régebbi) csaj csatlakozik. Közben kiderül, amiről én lemaradtam: kétajtós szekrény kizsebeli böszme németet, majd tárca és lepel lehull. Érintettek kitörnek machózni, majd felszívódnak (vagy csak én nem figyeltem megint). A buszon még azért aggódtam, nehogy K. Szekrény zsebesnek nézzen, mert több ízben hozzáértem övtáskájához (amely nem sokkal szemem magassága alatt lebegett). Vagy én adtam a tippet?

Várunk a mentőre. Körülöttünk pletykafészkek keringenek, de mi alapon szólítanak meg? Köszönés nélkül! Pszichopata azzal támad ránk, hogy miért nem hívtuk azonnal a rendőrséget, és miért nem állt meg a buszsofőr. Beszólogat, majd a visszaszólogatástól félve felszáll az érkezőre. Várakozás közben néni észbe kap, hogy ő nem akar kórházba menni, meg már rég otthon kellene lennie, engedjük el, haza akar menni, neki betege van, meg egy kiscicája, akiket bezárt a házba, ő nem mehet kórházba. Ne tessék aggódni, nem viszik be a kórházba, csak lefertőtlenítik, bekötözik, öt perc az egész. Ezt adjuk szájról szájra. Meg motyogunk, igazán jöhetnének már, még napszúrást is kap itt a padon. Újabb rohamnál felmerül a hazatelefonálás gondolata, néninek nincs telefonja. Többen felajánljuk sajátunkat, erre idősebb bácsi (nem tudom, mióta sasolt, mert csőláttam) beszól nekem, hogy ha annyira van telefonom, akkor miért nem hívom a mentőket. Agyam messzire hajítom, biztos a torkomban van valami udvariassági szűrő: Már hívtuk őket. Mindjárt itt lesznek. Bácsi elpárolog, vagy csak a fókuszom csusszan le róla. Mentők végre meg, debella nő köszönés nélkül beáll néni elé pulzust mérni, egyébként rá se köp. Tőlünk kérdi, hogy mi történt, középkorú előadja. Debella két férfitársa legalább egy kezicsókolomot kiprésel magából. Nénit bekísérik a meseautóba, de mi oszladozunk. Én spuri be a McDonald’s-ba lemosni magamról a nénit, hetven forint a nagy kaland ára. Tükörnél úgy vélem, jól áll nekem az arcpír. Meg a szívdobogás.

Ma nagyon jó vagyok.