Lapos az életem, valaki vigyen innen el

Szereztem reggelire paradicsomot, ami fantasztikus. AKARTAM reggelire paradicsomot, és kellő időben megtettem a szükséges lépéseket. (Ha visszaemlékszem a gyerekkori paradicsomszedésekre, azt hiszem, a reggeli paradicsom olyasmi, ami nekem feltétel nélkül jár.)

A szokásos szakmai beszélgetés. Azt fogom játszani, hogy a megszólalók első mondatából megtippelem, hogy összességében baromságot fognak-e mondani.

(Éretlennek tűnt ez a paradicsom, de fantasztikus.)
(Hopplá. Csak kicsit hangosabb a kelleténél.)
(Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom: paradicsom esetében a kiadott hang magasságának kívánt mértéke igazán borzasztóan alacsony, majdhogynem nulla decibel. Semmi esetre sem egy hangos „CUPP!”.)

„Tegnap este láthattuk a Nehezet.” Gratulálok.

Mondom, hogy nem fáj…

Jesszus, hogy ennyire nem lehet mit mondani, hogy hosszú perceken át a műsorfüzetet kell méltatni.
Vuhh. Előbb méltatni, most meg felmondani.

Elvesztettem a fonalat. Cseppet sem bánom. Ez a fickó valami borzalmas bölcsész. (A karakter színei, bravúros alakítás, kiemelkedő, trallala.)

Megint becsípte a hajam ez a nyomorult szék avagy radiátor.

Ha az előadásról készült hangfelvételen valaki egy Cseh Tamás-nóta kezdetét véli hallani, az nem véletlen. Véletlen az, hogy nem némítottam le a telefonom. Nyilván nem véletlen, hogy valaki hívott. (Ki hív szombat délelőtt ismeretlen számról? Miért?) Tahóságomra figyelmeztet, nehogy elszaladjon velem a ló.

Háy akkor is meg tud fogni (ugye mindenki emlékszik? ujjak… :-)) és fenn tudja tartani a figyelmemet, amikor fogalmam sincs, hogy miről beszél. Roppantul élvezem.

ÁÁÁUU!
(Haj, szék. Radiátor.)

Jól hallottam? „Soha nem érkezik meg a kamera”? Zseniális!!

Nyilvános helyen SOSEM szabad újraolvasni a komPOSzT-beszélgetéseket!
„Talaj Teri vagyok, és annyit szeretnék mondani, hogy… cssz!”
LOVL… Váháhá…

Nem akarom megvárni a halálom pillanatát azzal, hogy kívülről lássam saját magam és azt, hogy én basztam el az egészet.

Ahogy hallom, a darab minden férfiszereplője arra panaszkodik, hogy nem kap levegőt a saját életében. Én időről időre hányingerrel bajlódom.

„Túl kell jutnunk Esterházyn!” Ezt arra, hogy nem lehet reflektáltan elmondani valamit, el kell játszani, hogy át kell élni, életni. Tök jó. [Valószínűleg ezért röhögök a háttérben, mert egyébként nagyon nem volt jellemző.]

És mire kezdene érdekes lenni, természetesen lecsengetik.