Legalább százezerszer újrakezdtük már

Körülbelül tizenegy évvel ezelőtt Zsófi azt mondta, mi ketten Balival gyengítjük egymást. Ebben lehetett valami, legalábbis emlékszem egy esetre (az EGYETLEN esetre), amikor előre megfontolt szándékkal kiírattuk magunkat az orvossal egy egész hétköznapra, hogy végre nekifeküdjünk a biológiafelvételi anyagának, majd másnap SOKKAL JOBBAN éreztük magunkat, amikor kiderült, hogy a másik is csak kábé két-három szánalmas fejezetet olvasott át, de legalább KIPIHENTÜK MAGUNKAT.

Természetesen mindketten lelkes fásult indexgyűjtőkké váltunk, ki tudja, hová fajult volna ez a dolog, ha én nem Budapesten gyűjtögetek, míg ő Győrben próbál megélni. Lehet vagy egy éve, hogy arra eszméltem: ennek a korszaknak vége. Hogy felnőttünk és kiábrándultunk-e a kilátástalanságból, nem tudom (azért kicsit mindig megijedek, mikor a családalapítást hozza szóba – ha már a korombeli fiúk is, akkor – jaj! és különben is mindig azt mondta, hogy ebbe a világba őrültség gyereket nemzeni), de tény, hogy eszmecseréink újabban sokkal kon-, mint destruktívabbak, heves vitáinkat nem csak jóleső röhögéssel oldjuk fel, hanem tanulunk is belőlük, sokat. (Ó, és mennyi szeretet van ebben a kapcsolatban.)

Ha a botrányos Alan Rickman nemhivatalos bulvárfos életrajzról szóló beszélgetésünk során ő nem mondja azt, amit mond, sosem tudom ilyen egyértelműen megfogalmazni, mi a véleményem a szólásszabadságról. Az, hogy:
Az internetet NEM PICSÁSKODÁSRA találták ki.

Végül pedig álljon itt az est mottója, tőle:

„Csakhogy ez az egész dolog sajnos nem ilyen egyszerű.
Úgyhogy maradnak az ópiátok.”