Minden elhasználva, ezt kell írnom újra

Teljesen elfelejtettem, miért nyitottam meg ezt a bejegyzésablakot másfél órával és két Gilmore Girls-epizóddal és két weboldalbővítmény-installálással ezelőtt.
Úgyhogy leírom a listámat arról, mennyivel vagyok jobb ember, amikor van mellettem valaki, aki fontos.

Á. Kimondták Kirk nevét, erről beugrott.
Hogy milyen szánalmas, hogy ez a terápiás sorozatom arra, hogy normálisan éljek. Tele van bolondokkal. És mind sokkal normálisabb és egészségesebb nálam.
Vagy nem tudom, lehet, hogy csak az a fontos, hogy a bolond emberek bolond barátai, amikor nem róluk van szó, mindig normális és ésszerű tanácsokat adnak.

(Ha összeszámolom, az évek során négy képernyőképet mentettem le magamnak a sorozatból. Azt hiszem, másikból csak egyet, amikor a House-ban megláttam a bögrémet. Az első Lorelai recepciós pultja volt, amit akarok. A második az egyik kabátja, amit szintén akartam, aztán rájöttem, hogy csak szegélyt kell varrnom a sajátomra. [Aztán rájöttem, hogy sosem fogok rá szegélyt varrni.] A harmadik egy ipari felmosóvödör volt – csak meg akartam mutatni Roxinak, hogy hogy kell rendesen összerakni, mert fordítva próbálkoztunk. És a múltkor Max könyvtámasza.)

De ez mindegy is.

(Lorelai harminckét éves a sorozat kezdetén. [Az őt játszó színésznő harminchárom.] És van egy tizenhat éves lánya. [Az őt játszó színésznőnek nincs. De ez kit érdekel.] Én is harminckét éves vagyok, és egy kicsit ijesztő, hogy ennek most utána kellett számolnom, mert már egy ideje így gondolok magamra, pedig még csak harmincegy.)

(A Mester harminckettő volt, amikor összejöttünk. Én huszonhárom. Csak azt akartam írni, hogy sosem jönnék össze senkivel, aki huszonhárom éves, de ÚRISTEN, ez KILENC éve volt. Abba kell hagynom a számolgatást.)

Á, eszembe jutott, hogy mit akartam MÉG* megírni.

((Már ebből gyaníthattam volna, milyen ember akar összejönni egy huszonhárom évessel? Egyáltalán, mi jön be a pasiknak [vagy bárkinek] egy fiatalabb és nyilvánvalóan sokkal ostobább izében? Meg kellett volna kérdeznem, amikor az ötvenötös kollégámmal smároltam huszonhét évesen.))**
(((Összesen három darab csók volt az életemben, amit önfeledten élveztem, az volt az egyik, amikor ő először. Mindhárom alkalommal biztos voltam benne, hogy a másik is akar engem. Egyszer tévedtem.)))

**Szomszéd, két hete: „De tényleg, miért nem jössz össze vele? Mert jóképű, van haja és lát? ÉS NINCS FÉL LÁBBAL A SÍRBAN?” Ismernek, és ezt szeretem.

(Kilenc éve egyfolytában a monitor előtt ülök vagy a BKV-n.)

Arra akartam kilyukadni, hogy nem ismerek senkit, aki ennyire normális lenne, talán a húgomat leszámítva, a többieket meg nem ismerem annyira, hogy tudjam, hogy viselkednének, mint Lorelai, amikor napokig szórakoznak azzal, hogy Kirk randira hívta, köpni-nyelni nem tud, de amit végül mond neki, azt tanítani kellene. (Senki nem lehet ennyire normális, miközben ennyire kattant.)

Amit *MÉG meg akartam írni: hogy sorra teljesülnek a gyerekkori vágyaim. De ez egyáltalán nem jó. Vagy gyorsan ki kell találnom új vágyakat.

Gyerekkoromban például úgy képzeltem, hogy majd örökké iskolába járok. OLLÉ! Alig pár évvel vagyok lemaradva. De miért nem diplomaosztót vizionáltam??

Gyakran játszottam(/-tuk) azt, hogy irodában dolgozunk. És IMÁDTAM, de ezt biztos leírtam, amikor titkárságvezető lettem, hogy mindennek megvan a tökéletes helye és tűhegyesek a ceruzák és fehérek a papírok és csukódnak a fiókok meg ilyenek. Ez mondjuk jó volt. (Nagyanyám öröksége.) Azt is játszottuk, hogy saját újságunk van, és írtunk cikkeket, vagy legalábbis úgy tettünk. Azóta módomban állt kipróbálni néhányszor, milyen, ha igaziból úgy teszek.

Úgy képzeltem, hogy ezermillió állat között fogok élni, hát ezt szerencsére sikerült pár év alatt letudnom egyben (a csúcsidőszakban egyszerre 21 rágcsáló és nyúlalakú, plusz a szobában rejtőző lisztkukacok). Bár lehet, hogy ezt übereltem, amikor véletlenül leolvasztottam a húsokkal teli hűtőmet a POSzT alatt (nem akarjátok tudni).

Ilyen klubszerűt is képzeltem annak idején, amit majd szervezek, mindenféle extrém programmal – na ez is bejött, csak nem úgy terveztem, hogy lasszóval kell majd befognom az embereket, mert a barátaim basznak eljönni meg dolgokat csinálni!

A rengeteg könyvhöz mindenképpen hozzá kellett volna képzelni egy lakást, ahol tarthatom őket.

Úgy rémlik, a napfelkelte gyakori látványa is szerepelt jövendőbeli életemről alkotott elképzeléseim között, de egész biztos vagyok abban, hogy ezt felkelés utánra, nem pedig LEFEKVÉS ELŐTTRE akartam időzíteni!

Nagyon későn biztos volt olyan ötletem is, de ez már nem gyerekkor, hogy színházban dolgozni – talán hozzá kellett volna tennem, hogy ez alatt nem jegypénztárazást értek.

Amik akartam lenni, sorrendben: 1. kertészmérnök (jártam agrármérnökire, az ottani legjobb barátnőm vezetékneve Kertész, csomószor voltam tesómnál a teaházban, ami az ÁVF-fel szemben van, ami a Kertészeti mellett van, bébiszitteltem a Corvinus rektorának, és nyáron kiszámoltam, hány hajnalkamagot kell ültetni egy cserépbe, hogy pont jól kijöjjön, szóval pipa), 2. kutatóorvos (ez még hátravan), 3. vállalkozó (ilyet csak egy hülye kíván magának, a legrosszabbat leszámítva ezzel szívtam eddig a legtöbbet, komolyan, bár imádom a számlázóprogramomat), 4. biológus és kaszkadőr (utóbbit talán letudhatjuk azzal, amikor három éve leestem a lépcsőről a szervizben, és maga alá temetett a számítógépem, persze nem akarom elkiabálni, pontosan tudom, hogy mindig van még mélyebb), 4. állatorvos (erről inkább ne beszéljünk), 5. író (MUHAHA). Meg azt is képzeltem, hogy mint a Lakótelepi mítoszokban a fordító, ülök az írógép fölött és azon merengek, hogy melyik szó fejezi ki leginkább azt, amit a szél a lankák zöldjével csinál.

Azt kell hinnem, hogy Békés Pál soha az életben nem fordított, ami nyilvánvalóan nem igaz, akkor mondjuk úgy, hogy kissé eufemisztikus a címadása, a Lakótelepi ordas nagy hazugságok helytállóbb lenne.

És ami a legrosszabb: arra vágytam, hogy legyen egy pasim, akiről senki nem tud, mert titokban tartjuk a kapcsolatunkat. Mert az milyen romantikus.

HÁT ÉN EGÉSZ EGYSZERŰEN NEM VOLTAM NORMÁLIS!

**((Ezt hallgattam, mielőtt és miután megcsókolt. Utána elég sokszor. De az az igazság, sosem értettem, miért mondja Bata István minden alkalommal, mielőtt ezt játsszák, hogy házasságtörés. Igazából most is úgy gondolom, hogy téved, amikor összemossa ezt a Hetedik levélrészletet az I. Hetedik levélrészlettel, ami Fáskertinéről szól.))

(Mióta ezt megfogalmaztam a legutóbbi Vadmalac-Szomszéd ivóspartin, azóta így csevegünk:
én: Érdekes, velem sosem beszélgetett párkapcsolatokról. Mondjuk ennek megvan az oka.
Szomszéd: Mert a tieid kibaszott titkosak! Mint a TÜNDÉRMESÉIDBEN!)

Szóval a lista.

Ha van mellettem valaki, aki fontos,
– kéthetente porszívózok
– minden este lemosom a szemfestékem
– naponta kétszer zuhanyozok
– rettenetesen halkan járok
– az ő tányérját is elmosogatom
– nem mosok este kilenc után
– beengedem, amikor hazaér
– gyakrabban és kreatívabban főzök
– minden nap többször szellőztetek
– viccesebb vagyok
– kipróbálok egy csomó új dolgot, csak hogy őt is rávegyem
– többet és hatékonyabban dolgozom
– sokkal kevesebbet alszom
– felébredek arra, ha nem alszik
– sosem kések a mérőállás-bejelentésekkel
– kedvesebb vagyok másokhoz
– több helyre járok
– gyakrabban cserélem az ágyhuzatot
– több filmet nézek
– nagyobb rendet tartok
– egyszerűen jólesik alkalmazkodnom hozzá
– jobb zenéket hallgatok
– jobban öltözöm
– jobb ember vagyok.

Ha van mellettem valaki, akinek fontos vagyok, az halálosan idegesít.

Márpedig azért élek, hogy legyen valaki, akinek elmesélhetem az egész életemet.
(Minél tovább megy ez a vegetálás, annál gyorsabban fog menni. „A Katalin utca lakói megértették végre, hogy mindabból, ami életük összetevője volt, csak pár helyszín, pár időpont és néhány epizód számított igazán, minden más csak kitöltötte a törékeny létet, mint egy nagy útra előkészített ládában a forgács, amely meggátolja, hogy megsérüljön a tartalom.”)

Annyira idegesített, hogy nem találom azt a csetelést, ahol Vadmalacnak beszámoltam a munkahelyi smárolásról, mert valami igazán fontosat akartam illusztrálni vele, hogy két órán át kattintgattam és bújtam idegesen az előzményeket, aztán fél hat lett, és le kellett feküdnöm, mert reggel előadás volt a Bethlenben.

Így ez a bejegyzés vég nélkül maradt. Nem mintha más lenne a vége, mint az eleje.