Mondd meg, ha terved van még velem

Gondoltuk, ma adunk egy pofont az öregedésnek (meg a spórolásnak), és felmentünk szánkózni a Normafához (a tervezett Velencei-tó helyett). Lehet, hogy még jók vagyunk valamire, nem tört csont, Szomszéd is csak egyszer üvöltötte csúszás közben, hogy a tébékártyám a táskámban vaaaan…!!, igaz, többször nem is csúszott. Amikor Pici Húgommal másodszor fékeztünk le az első lejtő után (ő úgy meséli, hogy borultunk), felhorgadt bennünk valami családi lelkesedés-konokság kombó (csak jelzem, azért tart a családban mindenki ott, ahol, mert ezt váltogatják leszaromtudomhogybajvandenemveszekrólatudomást hozzáállással, és sajnos fáziskésésben is vannak, mármint a logikushoz képest), és továbbcsúsztunk a másodikra. Ekkor már körülbelül értettük, hogy miért volt odafenn kirakva a Szánkózni tilos tábla, mert a második lejtő egy szakadék volt, a végén keresztben egy úttal. Ennek a túloldalán másik szakadék kezdődött, csak ott már nem voltak szánkónyomok.
Szerintem egy kicsit repültünk bukfencezés közben!

Ja, de azt akartam elmesélni, hogy sérültem le.

Szóval mentem békésen dolgozni, és akkor felestem a mozgólépcsőn.

Belilult az undorító műtéti heg a lábujjamon, és ha emiatt tovább nő a csontkinövés, marha ideges leszek, de meglepett egyáltalán nem.

Mert ilyen az én formám.