Talán az egészet csak el kell énekelni

Pinczési Judit

Kettőnk műve

Naponta egymásra küldjük
szerelmünk legszebb szörnyeit,
és letagadjuk,
hogy kettőnk műve mindegyik.

Naponta összerázkódunk
hangoktól, emlékektől,
mint aki cérnát keres egy fiókban,
és megfog egy vergődő lepkét.

Ide jutottunk,
ide távolodtunk, hogy
mozgásában lássuk
az elhúzott szájat,
a körmöt nyújtó kezet,
és a dróton lengő arcot.

Naponta átremegjük
szobánk éghajlatát.

Ahogy az antenna is
lidérchangot fogott
s te égő bútorokból
védőfüstöt raktál
mikor elindultam feléd.

Ahogy az arcképünk is
ránkomlott sárga fénnyel
s én megfeszített gerinccel ültem
mintha egy jósnő macskája ugrana,
mikor a vállamra hajtottad a fejed.

—

Minden mindig ugyanolyan.