Azt ugye nyilván tudja az ember, hogy az adósságai büntetés valamiért, amit nem vagy nem jól csinált.

Amire még rájöttem, hogy a(z örökre kinn ragadt) kintlévőségeimre sem tekinthetek úgy, hogy azért én is letettem valamit a serpenyőbe. Sőt, épp az ellenkezője. Azok is büntetés valamiért, amit nem vagy nem jól csináltam (pl. időben elintézni valamit, képviselni magamat, hasonlók), csak olyan büntetés, amit már törlesztettem. Szóval mostantól abbahagyom a pluszmínusz számolgatást – úgy tűnik, csak mínusz van, a pluszon pedig kizárólag időt vásárolhatok magamnak, hogy holnap is mehessek még mélyebbre a mínuszba.

Jó hír viszont (csak tegnapi, hát mit mondjak, nem tartott sokáig az öröm), hogy arra is rájöttem: nem úgy kell felfogni a saját magam átlépésének sorozatos kudarcait, hogy még mindig nem tanultam meg valamit, és nem számít, hogy ezúttal sokkal jobb voltam, sokkal tovább… Hiszen gyakorolni kell! Pont ez a tanulás, a kudarcok egymás után. Elesni újra meg újra a biciklivel, egyre jobb lenni, hogy aztán egyszer csak magabiztosan elindulhassak vele.

Csak azt nem szeretem, hogy ezek a kudarcok alapvető, magával a létezéssel kapcsolatos dolgokat érintenek. Nem hiszem, hogy olyan nagy hátránnyal indultam volna, és tudom, hogy rendes önmunka helyett folyton elgáncsolom és földbe döngölöm magam és falakat építek, de akkor is… tényleg mindenkinek ennyire nehéz? Látok embereket normálisan élni, és azon gondolkodom, nekik mit kell megtanulniuk, és milyen áron.

Azért szép volt az az egy nap, amíg azt hittem, fogok megint iskolába járni.

Egzisztenciális jaj.

Régi szerelem ez a vers, és a fene vigye el, hogy megint, mindig okkal jut eszembe.

Baranyi Ferenc: Valami mindig közbejön

Valami mindig közbejön: távolban tengő vén apádnak
sós parlaggá szikesedett magánya fehérlik utánad,
futnál hozzája bűntudattal, autóbuszon vagy gőzösön,
futnál hozzája szüntelen, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: mosolyognál az elesettre
s nem lelné arcodon helyét a köznapok csip-csup keserve,
a csüggedőkre bíztatón, a lányokra ingerkedőn
mosolyognál szíved szerint, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: lehetne felbujtó az álom
s nem csillapító szunnyadás koncul kapott, kényelmes ágyon,
álmodhatnál egy igazit vetetlen, parttalan mezőn,
álmodhatnál, mert volna mit, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: forró igazra nyílna ajkad,
de mielőtt kimondanád, engedsz a langyos féligaznak,
hisz a gyereknek bunda kell, meg kiscipő is télidőn,
lehetnél hős, nemcsak derék, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: létfontosságú semmiségek
miatt halasztjuk mindig azt, mi életté tenné a létet,
pedig adódna még idő kifogni az adott időn,
igen, adódna még idő, de valami mindig közbejön.