A közelmúltban több embert sikerült kiütnöm egy váratlanul támadó Irigy Hónaljmirigy-dömpinggel, és itt a „több” szó nem a tekintetben drámai, hogy relatíve sok személyről volt szó, sokkal inkább azért, mert az ezzel szembesülők száz százaléka (azaz mind a több!) reagált óvatos, ám határozott távolságtartással, fejezte ki egyet nem értését, netán próbálta diszkréten palástolni megdöbbenését. Amiből több dolog következhet, nevesül:
1. én egy zeneileg és mondanivalóilag igénytelen fogyasztódisznó vagyok;
2. az összes ismerősöm kultúrsznob;
3. az összes ismerősöm nemtudjákezekmiajó;
4. a világ még mindig nem áll készen a paródia műfajára, amely szerintem a valaha volt irodalmi, zenei, színházi, kocsmai és akármilyen műfajok csimborasszója, amelynek minimum nemzetközi díjat kellene alapítani (regionális szinten lehetne mondjuk Petrik Balázs-érem, országoson Gálvölgyi-kupa), és ami valamiért egyfajta idiótáskodásnak van beállítva, pedig hihetetlen mennyiségű kemény munka van mögötte, valamint átlagon felüli alaposság, világlátás és stílusérzék (ami ha megvan egy emberben, nagy eséllyel nullára csökkenti a saját produktumok befejezésének/publikálásának valószínűségét);
5. érzékelésemet már megint elnyomja a libidó.

Amikor megkérdezik tőlem, milyen zenét szeretek (egyébként könyörgöm, ki az, aki ilyen kérdést fel bír tenni, és mégis milyen választ vár? hogy reggae-sta vagyok, vagy mi?), többnyire csehtamást szoktam mondani, mert nagyjából minden egyéb, amit szeretek, valamilyen előadónak vagy zenei rétegnek a kommersz lefölözése. Pl. nagyon szeretem az Első Emeletet, de az ismertebb 15-20 számukon kívül nem ismerek mást. Bikini-rajongónak is mondanám magam, ha nem gondolnám, hogy az igazi rajongó nem csak azt a négy albumot ismeri, amit én. Szóval nem sok előadónak mentem eddig a legmélyére, még Szécsi Pálnak is vannak számomra ismeretlen dalai, pedig ott aztán mindent beleadtam, hogy meglegyen az összes (még ki is írogattam a Mesternek albumonként egyedi borítóval, hogy hallgathassa a konyhában audióban :-)), és lehet, hogy nem is túl széles az én merítésem, de pont mivel megmaradok a közismert és népszerű dalok szintjén, azt gondolnám, hogy van rajtam kívül más is, aki osztozik lelkesedésemben.

És nem. Akárhogy gondolkodom, a legtöbb rajongásom olyasmi, amit legjobb esetben egy emberrel tudok megosztani mint örömöt (bárki más, akivel megosztom, mást érez), de leginkább senkivel, és ez nincs így jól! Hogy senki nem jön el velem Vörös István koncertre! Már ha van koncert. Eddigi tapasztalataim alapján azt is hihetném, hogy bizonyos előadók egyetlen hallgatója a komplett világegyetemben én vagyok. És nem a Fásy Mulatót nézem!!

Na de lássuk a listát, hogy ne a levegőbe beszéljek. Rajongótársat keresek a következőkhöz:

1. Abszolút Kezdők
Nem is ismerek senkit, aki egyáltalán ismerné az Abszolút Kezdőket. Hát még koncertre! (Amíg voltak…) Ez mondjuk annyira nem lep meg, én is csak véletlenül találtam rájuk.

2. Al Bano & Romina Power
És az összes olasz táncdalénekes. Oké, a Felicitá rajta van a karaokeduett-repertoárunkon Vadmalaccal, de az csak egy szám, és őszintén szólva nem hiszem, hogy felismerné őket, ha elé tennék öt fényképet öt olasz házaspárral. (Albano legfrissebb infóim szerint jelenleg egy nála harminc évvel fiatalabb nővel él, amiből egyértelműen látszik, hogy megint rosszkor voltam rossz helyen.)

3. Alphaville
Oké, a klipeket nézve tényleg gáz a csapat. Macskajancsik egymás hegyén-hátán. A klipekért meg jól seggbe kéne őket rúgni. (Nem is linkelek be originált!) De mondhat bárki bármit, ez a dal akkor is világcsúcs.

4. Apostol
Nem akarok rogyásig dobálózni a „maguk műfajában” kifejezéssel, de esetükben lehet, hogy meggyőzőbb tudok lenni, ha elismerem: talán kicsit túl romantikus-nyálas dalokat írnak, amiket könnyen lehet lakodalmasítani, ha a szerencsétlen éttermi szintis egy ütemben játssza le őket. Úgy gondolom, hogy a mondanivaló egyszerűsége mellett a szövegük költészet, a zenéjük pedig határtalan profizmus. Ezt a koncertet csak a tévében követtem (és videón pörgettem vissza újra meg újra), hát komolyan mondom, súlyos pénzeket fizetnék ki azért, ha ma ott lehetnék. (És ha valaki otthon rejtegeti ennek a dalnak az eredetijét, torrentezze át a gépemre! Köszi!)

5. Baccara
Ezt a korszakomat is leginkább Vadmalac szenvedte át velem (akkor még együtt laktunk), be is tudtam forgatni egy-két szám erejéig, de a korosztályomból bárkinek említem, nem hallott róluk sosem. Hát itt mindenki burokban nőtt fel?? Minden idők legmesésebb koreográfiájú The Doors feldolgozása ez.

6. Bee Gees
Három jóképű pasas, több Grammy, 19 listavezető dal 45 év alatt, anyámon kívül mégsincs senki, akivel osztozhatnék az örömben egy-egy kincset érő felvétel felbukkanásánál. (Vadmalac legalább már nem röhög, ha azt mondom, hogy énekeljünk Bee Geest, sőt, maga is szokta javasolni, de sajnos leragadt a nyál topslágereknél.) Robinnak különdíj ezért. (A Mirigynek meg ezért.)

Folytatása következik holnap (illetve remélem, még ma, bízva abban, hogy fel tudok kelni dél körül) a C betűvel.

Most ébredtem fel! Tizenöt óra alvás után! Két napja meg este hétkor aludtam be, akkor egy tizenkét órás körre. És egyáltalán nem kellene, hogy fáradt legyek. Tudom, hogy nem eszem rendesen, de azért ez akkor is túlzás! Mi van, ha egyszer nem csak a reggeli készülődést fogom álmomban csinálni, hanem az egész komplett napomat?? És onnantól kezdve egyáltalán fel sem ébredek?

Elment a fél hétvégém, beszarás. (Pedig négy blogbejegyzést is meg akartam írni! Haha…)

(Ha orvos is van az olvasók között, és tudja, hogy minek a tünete az álomkór, akkor azért megkérem, hogy a hippokratészi esküre hallgatva lépjen át a némaság ajtaján… vagy mi.)

Utánafordultam a Mammutnál egy jóképű pasasnak, egyrészt mert az volt, másrészt meg olyan ismerős. Próbáltam rájönni, hogy kire emlékeztet. Egy röpke pillanatra beugrott, hogy Gilderoy Lockhartra, ki is röhögtem magam, hát hiszen az nem is jó pasi, és különben is elég már a Potter-lázból. Tovább gondolkodtam, és rájöttem. Igen, kiköpött Kenneth Branagh!

Szerintem ez már a kezdődő skizofrénia egyik jele.

Meg azé, hogy nyolc év alatt csak válhat férfi egy macskajancsiból.

Nevezzetek szarrágónak, de ha már Lópici Gáspár meg trafikosbódé, akkor igazán odaírhatta volna a rakpartra a nagy horgászt is. Ebbe.

Amikor felértek a Várba, Mirr-Murr kiugrott. – Köszönöm az utazást – nyávogta udvariasan.
Majd arra gondolt, hogy mielőtt tovább nyomozna, körülnéz egy kicsit.
Szép idő volt, és gyönyörű volt a kilátás! El lehetett látni egészen az ég aljáig, Budapest széléig!
Mirr-Murr gyönyörködve bámészkodott, még sohasem látta ilyen magasról a várost. Eddig inkább csak járdaközelben látta, vagy esetleg picit magasabbról, ha fára mászott. De az nem volt igazi kilátás! Ez az igazi! Ezért érdemes volt feljönni!
Egy vers jutott eszébe, amolyan macska-vers, elmormolta hát a bajusza alatt:
Itt van Buda, ott van Pest!
A kettő együtt: Budapest!
De azért versmondás közben is bámészkodott tovább. Először is látta lent a Dunát. A nagy folyó csendben, lustán folydogált, Mirr-Murr sejtette, hogy a tenger felé.
Azután látta a hidakat, ahogy átíveltek a Duna felett. Megszámolta őket balról jobbra. Hét hidat látott.
Először balra, messze volt az Árpád híd.
Azután a Margit híd.
A két híd között volt a Margit-sziget.
Utána a Lánchíd. Ez pont szemben volt a Várral.
Jobbra az Erzsébet híd.
Tőle is jobbra a Szabadság híd.
Utána a Petőfi híd.
És legszélén a Lágymányosi híd.
Odakiáltott a hidaknak:
– Látlak titeket, ti hét gyönyörű híd!
A gyönyörű hidak nem válaszoltak, de ez nem zavarta Mirr-Murrt, bámészkodott tovább, s a bajusza alatt motyogott:
– Látom az Országházat! De nem látom Oriza-Triznyákot!
Jobbra fordult, és megbámulta a Gellért-hegyet. „Látom a Gellért-hegyet. Szép nagy szobor van rajta. És még mindig nem látom Oriza-Triznyákot!”
Balra fordult. „Balra látom a Halászbástyát! És még most sem látom Oriza-Triznyákot!”
Lefelé nézett a mélybe. „Nem látom az Alagutat. Persze, mert alattam van. És egyáltalán nem látom Oriza-Triznyákot. És nem tudom, hol van.” Majd elmosolyodott. „Ideje megkeresni!”

Aki pedig aggódik, hogy nem lesz hepiend, annak spoilerezek egy kicsit:

Felnézett, és megkérdezte Oriza-Triznyáktól:
– Mi az a fontos, amit mondani akartál?
– Azt akartam mondani, hogy hiányoztál! – hangzott a fáról.
Mirr-Murr meghatódott.
– Most is hiányzom? – kérdezte.
Oriza-Triznyák gúnyosan nyávogott.
– Most itt vagy! Most hogy hiányoznál? 

Két nappal túl a Harry Potter könyvmaratonon kicsit félek, hogy még a Harry Potter filmmaraton előtt rám támad egy Anne Shirley maraton. És attól is, hogy nem fogok nagyon tiltakozni.

Boltból hazafelé jövet kerültem egyet, részint mivel a tegnapi népvándorláshoz képest ma senki nem ért rám (ez egy szabály, hogy a dolgok mindig egyszerre történnek, és amikor valami nem történik, akkor más sem), részint pedig legutóbbi elhatározásom okán, amely elhatározás szerint minden nap gyönyörködni fogok valamiben, mert így élet az élet. Eddig legfőképpen a várban gyönyörködtem, de most nem akartam felsétálni, hiszen rohanni kell haza megfőzni a mindennapi kenyeremet. Farkaséhesen értem haza, de elkövettem azt a hibát, hogy leültem a gép elé. Gyanútlanul csevegek, és egyszer csak Víta meghív a G+-ba. Ez több órával ezelőtt volt, azóta boldogan (és helyenként elégedetlenül) szüttyögök, elmúlt a farkaséh, nyersanyag a konyhában, áll a mosás.

Ja, egyébként Lovas út. (Nem utca.) Az volt a mai szépségesség. Meg a dekoltázsom tükörképem a kísérleti tapír tupír után.

Hát ez csak ilyen semmilyen kis bejegyzés volt. Biztos a sok hajlakk miatt.