Mióta a világ varázstalanítva lett

Hogy lehetőség szerint próbáljam meg most változtatás nélkül begépelni. Mert erről fog szólni az egész, ha be lesz fejezve (egyáltalán, mert amit én egyszer nem írok meg, az hajlamos úgy maradni).

Miközben – és ennek semmihez semmi köze, csak annyi, amennyiben minden mindennel összefügg – a reggeli galérialemászásomnál egyvalami lehet egyedül szánalmasabb, a tegnap esti galériafelmászásom, kösz, jól vagyok, egyenes gerinc, tartás, miegyéb.

Na gyerünk.

De még megosztom, milyen jó tud lenni. Hogy. Esténként. Egyedül. A galérián. Neocitrannal, zsepivel, hidratálóval, meg még egy regénnyel nézni. Az Angyalbőrbent. Mindegy, mit. Az összes paplanommal és gyapjúpárnámmal, mert hogy kemény, az egy dolog, de a derekam is ott fázott meg. Szóval csak nézni. És így aludni el. A Pofonra a vége főcím alatt. KIHEVERNI. És nem. Felébredni. Semmire. Nem felébredni arra, hogy három percen belül történni fog valami, és kivárni, és tényleg. És ezt normálisnak tartani. Túl. Ismerős. (Persze, mert megint szinte Ostrom utca.)

Na, hát ezt is megosztottam, szóval akkor.

Ez már régóta nem egy elmélkedős blog, illetve nem is tudom, mikor volt az, de tegnap eszembe jutott, hogy ha már nem lefekvés előtt, mert a felnőtt emberek, ez a tapasztalatom, már csak akkor fekszenek le, amikor nem bírják tovább ébren, és nem is a bölcsészórákon, mert azok nincsenek, a pajtikkal beszélgetés is valahogy kinőtte az egymás világnézetének csiszolgatását, talán mert hiábavalónak tűnik, talán mert akik megmaradtak, akiket befogadunk, azokkal mindent ugyanúgy, elég összenézni, vagy egyszerűen csak nem hiszünk benne többé, szóval arra jutottam, hogy ahol én gondolkodom manapság, az a BKV és a blogírás.

A BKV az, ami nem olyan érdekes, hát persze, hogy ingázás közben rádöbben az ember olyanokra, hogy remélem, a hajléktalan kartonján a kétforintos valami feng shui céllal van ott, jönnek az új ingerek. Vagy ugye befelé figyel, ez a rosszabb, minden külső hatás nélkül eljutni ugyanazon tények alapján a legkülönbözőbb végletekig,

[Nem bírok nem gondolkodni, miközben ezt másolom be a kéziratpapírról. Most kell elkezdenem inni a teát, ha el akarom érni ezt az élményt. Azóta is mindig ezt az élményt akarom elérni, és félelmetesen kevésszer sikerült jól időzítenem. És ha igen, olyan gyorsan elmúlik. Biztosan egy jégtömb van bennem, ami csak szívja a hőt.]

[Meg persze kell, hogy közben ne gondoljak semmire. És amikor azt hiszem, hogy most nem gondolok semmire, akkor is mindig kiderül, hogy pl. a koncentrálásra gondolok, és miért nem tudom megadni valakinek azt az örömet, hogy csak rá figyelek, vagy csak magamra, vagy ránk, ez iszonyatos.]

ami esetemben nem hullámok és völgyek, inkább kacskaringós utakon eltekergőzés egyik mélypontból a másikba, meg hát a meditációk, olyan biztonságosnak tűnik a buszon, egészen szürreális, hogy tényleg eljuthattam idáig, milyen jó, hogy nem figyelünk egymásra (illetve én borzasztóan figyelek, de hajlamos vagyok azt gondolni, hogy engem aztán senki), bár érdekes lenne valóban megélni, nem csak illusztrálni, hogy én vagyok a mindenki szeme láttára Buszon Bőgős Lány. (Nem, azért sem olvasom vissza ezt a mondatot.)

[Természetesen visszaolvastam, mert visszaírtam. Érdekes, hogy pont itt kerül elő az egymásra figyelés, az előző betoldás után. Valahogy másképp. De ez mind, mind én.]

De a blog. Nem jön ki belőle, pontosabban nem ott történik.  (Van, hogy BKV-n.) Nem tudom, mi cenzúráz bennem, vagy mi tömörít vagy mi frappánsít vagy homályosít, tény, hogy egyre kevésbé vagyok érthető, egyre hiperebb a text, amit én nagyon élvezek, és nagyon élveznék olvasni mástól (persze ez is csak egy hipotézis, hiszen Isolde bejegyzéscímeiből is csak a felismerteknek szoktam megörülni, de azért elvárom, hogy mindenki más kattintson rá az én összes linkemre, hallgassa meg az összes kapcsolódó dalt a Kapcsolódó videók dobozban, menjen utána a címbéli dalszövegnek, és jöjjön rá, hogy az előtte vagy az utána következő sor-e az IGAZI cím, esetleg az egész dal végkicsengése az, vagy hogy a cím az ÖNMAGÁBAN egy külön bejegyzés-e, amit persze nyuszi vagyok leírni, mert banális lenne, bántó, vagy utána másképp kellene a szemébe néznem valakinek)
(Mindjárt beérünk a Moszkvára, és én még el sem jutottam oda, ami miatt írni kezdtem)
, de azért lehet, hogy ez a magamba befelé tartás pont az, amit el kéne kezdeni a középpontból felfelé kitolni, ne befelé menjen a spirál, hanem felfelé, valahogy egészségesebbnek tűnik, na.

Hát eddig, mert leszálltam.
Igazából arról akartam írni, hogy miért nem szeretem (vajon) a novellát mint műfajt.
Ha valaki rendesen elolvasta ezt, nem csodálkozik, hiszem megírták nálam okosabbak, hogy „van olyan, akiben szégyenérzés alakult ki, szégyenlősség, aminek következtében egyáltalán nem beszél. De ha mégis megszólal, akkor túl sok technikai részlettel halmoz el, és elvész a mellékvágányokon. Erős késztetésük van arra, hogy kiugorjanak az itt és mostból, hogy kilépjenek ebből a beszélgetésből az ózonba”.

Na például ez, hogy linkelés helyett beidézni, ezt túlmagyarázásnak és terjengősségnek érzem.

Azt hiszem, egy ideális színikritikát úgy képzelek el, hogy mondjuk link az előadás összefoglalójára, aztán linkek hasonló produkciók videóira, recenzióira, a megfelelő helyekre beszúrva az előadás képeinek linkjei, helyenként színháztudományi cikkek linkjei, meg néhány színháztörténeti link, linkek az alkotók interjúihoz, linkek, hogy milyen háttérzenét hallgass, miközben azt a bekezdést olvasod, és aztán a végén az lenne, hogy ugyanazoknak a háttérinformációknak az ismeretében mindenki ugyanazt gondolja, amit én. Úristen, milyen szép ez.

Indulnom kell dolgozni megint, mindig ez van, de még emlékeztetnem kell magam arra, hogy ahol azt mondja a Bereményi, hogy „de azt, hogy téged nem értelek, hogy is köszönjem meg neked(,??) azt, hogy szeretlek„, ott vajon egyenlőséget tesz? Azt szeretjük, amit nem értünk? Megismerni valakit az annyi, mint letudni a szeretetet, akkor már tovább lehet állni? És hol vagyok ebben én? (Vagy a mind a kettő.)