Egyszer még kiskoromban megmutattam

Na, hát újra egy vásárhelyi éjszaka, nosztalgiázásokkal és körlevélszerűizéírással. Sokkal több iróniával és fáradtsággal persze. És jóval kevesebb afölötti örömmel, hogy a végtelenségig ébren lehet maradni. (Szomszéddal már egy ideje megállapítottuk, furcsa fintora a sorsnak, hogy most, amikor megtehetjük, nem az izgat, hogy fennmaradhatunk-e, hanem hogy alhatunk-e végre.) Dolgoztam is, photoshoppingoltam is, aztán nyugodtan beleeresztettem magam egy ilyen szüttyögős-netmentes-Gilmore Girls-izébe, meg persze fejezzük-be-a-verset-nagymamámról-ba, folyományaként Németh László-verseket keresgéltem régi körleveleimben, posztérettségis kiégett sirámaimat olvastam, és örülök, hogy legalább a stílusom finomodott kissé, annak viszont kevésbé, hogy kristálytisztán láttam bizonyos működési mechanizmusaimat, és a világon semmit nem tettem, hogy kilépjek belőlük (akkor még kevésbé tűntek letálisnak, mondjuk) – és itt nem kizárólag arra gondolok, hogy „Hopp! Jött sms a Zsófitól. Nos, ezúton tolmácsolom együttérzésemet, valamint örülök, hogy a Kornélnak szép haja van. De sajnos jobban bírom a kopasz szemüvegeseket. Erről ennyit”. Egyébként tiszta szerencse, hogy eszembe se jutott a bölcsészkarra menni (kár, hogy később mégis), roppant idegesítő akárkivé váltam volna. (Művész akartam lenni! Verseket olvastam!) [Ha már idegesítő, az imént végigfutottam A szegény kisgyermek panaszait. Micsoda manírgyűjtemény! Én eddig egy kicsit azt hittem, ezt a stílust meg az eleganciát szeretem Kosztolányiban. Na de mennyivel jobb más versei vannak!]

Az egészségtelen szégyent le kell küzdeni, na. Ez a veleje az egésznek. Akkor talán a mindenki másnak megfelelést (lásd napraforgó-elmélet a 2001-es körlevélben, csak akkor még nem jöttem rá, hogy ez pont arról szól, amire a napokban rájöttem [röviden referenciapont-elmélet]) is lehet értelmesen, egészségesen csinálni. Vagy fel lehet fejleszteni egy olyan szintig, amikor a referenciapontok üvöltve a szemembe nyilatkozzák, hogy „szálljál már le rólam, bazmeg, mert magadnak élsz, és nem másnak, semmi közöm hozzád, és ne rángass bele a játékaidba”. (És akkor bőszen egy másik, sunnyogósabb pont ölébe vethetem magam. Talán. Áh, nem jó ez így.)

Otthontalanul mennyivel könnyebb a kapcsolatokra koncentrálni.
De azért éreztem némi belső szontyolodást pár napja, amikor meglátogattam a dobozaimat.

Az a koppanásérzés is biztos szégyen, amikor egy teljesen érdektelen valakiről kiderül, hogy nős, én meg eztán egy egyszerű kérdés miatt úgy érzem magam, mintha orcátlanul kinyilvánítottam volna valami felkínálkozási szándékot vele kapcsolatban. (Pedig ez olyasmi, amit én mindig teljesen szándéktalanul és saját magam előtt rejtve csináltam, lásd M betűs sapka.)

Próbálom kibogozni ezt a szégyendolgot, és csak egy megoldás kínálkozik.
Nagyképűség. Ez a helyes kifejezés.
És önmagamat önmagammal mérem.
Na de pont hogy nem!
Én mindig csak másban mostam az arcomat.

Alkohollal fogok próbálkozni, az már többször bejött.