A lényeg sokszor bennünk marad

Megtalálni azt a pontot a kandalló előtt, ahol már nem fagyok meg, de még nem égetem meg magam, úgy fordulni, hogy ne vakítson el a tűz, ne zárjam el az oxigén útját és mások is hozzáférjenek a meleghez – mindig is ez a pozicionálás ment nekem legnehezebben, és tök jó, hogy van ez az élet nevű dolog, de nem akarok embereken gyakorolni, és akármennyire is tudom, hogy ezek a feladatok pontosan illeszkednek egymásba, azt sem akarom tudni, hogy mások mit gyakorolnak rajtam.

Ez az egész kísérletezgetés a gyerekkorra lett volna kitalálva, a gyerekek még lehetnek kegyetlenek, tapasztalatlanok, éretlenek, értetlenek és ostobák, és mondhatják azt, hogy nem tudom, verekedhetnek, hogy feljebb kerüljenek a rangsorban, megtéphetik egymás haját, kiabálhatják, hogy utállak, azt is, hogy szeretlek, ezeket percenként váltogathatják, lehetnek önfeledten idétlenek, lehúzhatják egymás bugyiját – én már nem, és mivel ezeket mind kihagytam, úgy tűnik, az érzelmi-kommunikációs fejlődésem erre az életre ennyi volt.

Vagy kereshetek magamnak egy szimpi óvodáscsoport-csetszobát. Webkamera nélkül.
És egész nap azt fogom visítani fejhangon, hogy nemisigaz, tevagyahülye, CSAK.