Na jó, gyorsan valamit, amíg még éber vagyok.
Meglehetős régen írtam utoljára, mentségemre legyek szólnak. (He? Lehet, hogy már nem is vagyok olyan éber? Sosem lehetünk benne biztosak, erre a legutóbbi Csokonai-szemináriumon jöttem rá, amikor Szilágyi tanár úrral szemközt szunnyadtam – közben persze bőszen jegyzeteltem, közöttünk még asztal sem, mert a szobájában – Ildikó aznapi nagy mondása: hová-hová ebben a rövid szoknyában? ilyen rossz lett a bibliográfiád? ha-ha-ha…)

Szóval az elmúlt másfél hét… bár még nem írtam nagyapám temetéséről sem. Azt hiszem, most megfelelő lélektani pillanatban vagyok a tömör és velős összefoglalásokhoz. Tételesen felsorolnám, hogy mely dolgok súrolják az idegbajom határát: síró emberek a jelenlétemben, puskaporos hangulat, hisztis nőszemélyek, kifogások az öltözködésemmel szemben, szükségtelenül korán történő megérkezésből kifolyólag bekövetkező értelmetlen várakozás (hű, ez szép volt), csöndbenlét olyan helyeken, amelyekről kitalálták, hogy ott nem illik megmukkanni, idióta és üres gesztusoknak elegettétel, idegen emberekkel összecsókolózás, szövegek HIBÁS IDÉZÉSE, tűzijáték banális közhelyekből, szembebámulás engem vizslató idegenekkel, nevem engedély nélküli megemlítése, ellenállhatatlan röhögés visszafojtása, tízperces banális totyorgás tíz másodperc hosszú úton, bosszantóan igénytelen munka, visszavonhatatlan HELYESÍRÁSI HIBA felfedezése, se füle se farka módon megkomponált események. Elmondom, ezekből mennyi jött össze a temetés délelőttjén: síró emberek a jelenlétemben, puskaporos hangulat, satöbbi, satöbbi. Igen, és mindez kialvatlanul, hidegben, mérhetetlenül DÜHÖSEN. Nagy volt a kísértés, hogy nyilvánosan világba kiabáljam: de közénk lövetne!!! Istenem, miért nem tudom már egyszer az életben kiadni a dühömet??? (A legutóbbi színészmesterségen nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy hisztit csapjak doktor Csernus rendelőjében. Harmadszorra sikerült úgy tennem, mintha sírnék, bár néhol röhögésnek hatott… de ez sem ment volna, ha ott van a tanár. Amikor neki adtuk elő, nem ment olyan jól. Elég nagy trauma volt, de megcsináltam. Oltári büszke vagyok.) Ennyit erről.

A múlt hétfő torokfájósan és loholósan kezdődött, naná, hogy az imádott A. E. nem jött be órára. Másfél órát töltöttünk (Lajos) Sándorral, akinek meg csoportja nem volt, szokásos vokális hipertext, aztán ELTE-s fejlemények felidézése, ezen mondjuk vidultam egyet, majd színészpajtásaimat hátrahagyva nekivágtam a körútnak, és útközben negyvenes pasikkal flörtöltem cipőt kerestem, mert a belül kikopott sarokrész már napi egy zoknit fogyasztott, méghozzá a legjobbakból (nem sejtettem, hogy ekkora gourmand). Mérhetetlenül kiakadtam, hogy milyen sufnik képesek magukat cipőboltnak nevezni, ennyi erővel mi is tarthatunk kiárusítást az albérletben, jóval nagyobb a választék (és tegyük hozzá, mi kedvesebbek is vagyunk). Egyes ismerőseim szerint túl magasra helyezem a lécet, pedig csak annyit várok el, hogy 1. tudjak benne menni 2. ne legyen keskeny 3. ne legyen lapos 4. ne legyen rajta márkajelzés 5. egy mozdulattal bele tudjak lépni 6. ne legyen sötétebb az előző cipőmnél 7. ne legyen világosabb az előző cipőmnél. Meg ilyenek. Mily meglepő, találtam is egyet. Harmincnyolcas méretben. Kérdeztem, van-e kilences, de nem, a női méret itt véget ér. Van ugyanez férfi méretben, ami negyveneggyel kezdődik. Ezt még megjátszottam pár helyen. A keresést pici húgommal folytattam másnap és harmadnap, majd (miután magas sarkú csizmában jártam a várost órák óta, szóval nem voltam egészen beszámítható állapotban) némileg elégedetten távoztunk egy boltból az ÚJ CIPŐMMEL, amely keskeny, lapos, órákigfűzögetős, sötétebb is és világosabb is az előző cipőmnél (miután tarka, ami szintén nem egy vonzó tulajdonság), szóval végül is semmihez nem megy, de legalább olcsó volt, és tudok benne menni, bár vékony és be fog ázni, és két nemjóméretű álomcipő után vettem meg kétségbeesésemben, tehát még utálom is.

Hol tartottam? Aznap volt egy izgi pszicho2 órám, tétovázás és keresgélés nélkül, pusztán az emlékeimre hagyatkozva találtam meg a PPK épületét (még nem volt itt órám soha), azon belül a termet ugyanígy, ám az óra elején kétségeim támadtak, vajon jó helyen járok-e, mert filozófiának tűnt, de később körvonalazódott, hogy ez bizony pszichológia. Kicsit furcsa is volt, aztán rájöttem, hogy a pszicho2 már tudottnak veszi a pszicho1 anyagát (amely órát ugyanezen nap délelőttjén bojkottálom a Théba miatt).

Másnap (azaz kedden) legnagyobb sajnálatomra nem mentem be sminkgyakra, pedig elkezdhettem volna kliffelni. Ehelyett úgy tettem, mintha bibliográfiát írnék, aztán arra az órára sem mentem be, hanem tovább cipőt venni, estig a könyvtárban fénymásolgattam Kölcsey- és kritikaügyben, majd lógás pajtikkal, haza, Jump megvacsiztatása, csevely a konyhában, anyag olvasása, míg Jump netezik, alvás – míg Jump netezik, próbálkozások legalább az egyik szem kinyitására (míg Jump netezik), beletörődés (míg Jump megjegyzéseket tesz, hogy akkor sem tudnék időben elkészülni egy szemináriumidolgozat-ismertetéssel, ha most rögtön elkezdeném). Jump feláll a gép mellől, megágyazás Jumpnak, leroskadás a gép mellé – ez volt hajnali fél négykor. Az anyag érdekes volt, főleg a bevezetőm a Hunyt mesterünkből (amely Arany kritikai munkásságáról szól, az eleje pedig behozza a normaképzés gondolatát), hát jó, a végét nem egészen sikerült összeszedni, sőt olyasmire vetemedtem, amit soha nem gondoltam volna magamról: ALÁHÚZTAM pár szót egy könyvben!!! Ráadásul KÖNYVTÁRI volt!!! Még mindig furdal a lelkiismeret. Persze már nincs mit tenni, a beszámolót is megtartottam, igazán érdekfeszítő lehettem, kár, hogy a tanulmány, amelynek alapján vázoltam Kölcsey irodalomtörténeti helyzetét, egyáltalán nem hiteles, de fő, hogy saját kútfőből nem mondtam semmit badarságot, vagy ha igen, hát ráfogtam Szauderre (aki az előbb említett tanulmány szerzője).

Most elgondolkodtam, hogy mit csináltam a hét többi napján, és már rémlik is, miért a fehér folt: megdöntöttem minden eddigi alvásrekordomat. Szerdán nem bírtam tovább, cipővásár után hazajöttem és bedőltem az ágyba (délután ötkor), aludtam hajnali kettőig, amikor úgy éreztem, hogy fel kell kelnem, ekkor megittam egy Neocitrant, lejárt szavatosságú mézet ettem hozzá (később aláraktam egy kis kenyeret is), majd egy óra hörgés után úgy éreztem, hogy most már le tudok feküdni. Csütörtök délután négykor pedig úgy éreztem, hogy talán most már fel kéne kelni. Tehát összesen huszonegy óra, egy óra szünet beiktatásával. Nagy voltam. A náthát persze nem sikerült kialudni, de jótékony hatással volt szervezetemre a találkozzunk-Ildikó-barátjának-a-barátjával apropóból elkövetett mozi utáni forrócsokizás az Odeon-Lloydban. Ezt másnap is beiktattam, én még soha sehol ilyen jót nem ittam.

Mindjárt fél hat, kezdem unni.

Azt kihagytam, hogy a szerdai első rendezéselmélet órán felbukkant mellém egy rendező kispajtás, úgy örültem neki! A pénteki színháztöri után maradtunk művészi beszéden is, ami mélyen felzaklatott (nem azért, mert kihagytam a világirodalom 3-at meg az irodalomelmélet 1-et), hanem mert úgy tűnik, jóval hamarabb kell leküzdenem a beleélős problémáimat, mint gondoltam (én olyan három-négy évvel számoltam, meg legalább két pszichodráma-csoporttal), egészen pontosan EZEN A PÉNTEKEN, vagyis – szent ég – HOLNAP, amikor is egy verssel kell kiállnom/ülnöm/feküdnöm színészpajtásaim, rendező kollégám és Sándor kritikus tekintetének gyújtópontjába – Jump, miért kellett bebizonyítanod, hogy az is látszik, ami a fókuszban van?! Szerencsére Mezősi Katiék lakásavató partijáról maradt sok Bailey’s, nekem három korty is elég.

Most már tényleg ideje lenne lefeküdni.

Jajj, de hát az a vasárnap! Fél tízre mentem a Filmsoundba, a szörnyes filmem felvétele zajlott (Terrorvision, egyelőre ismeretlen magyar címmel vagy a Coolon, vagy a film+-on láthatjátok majd), ismét szembesültem Bognár Zsolttal (egy éve a Szuperközért főszerepét nyomta, abból az uccsó nyolc epizódot csináltam én – persze ekkor vette meg az RtlKlub a Humor1-et, és beszüntették a sorozat vetítését, dobozba ment a vége. Ez az én formám), és nagy örömömre Somló Andreával, akivel már régóta szeretnék együtt dolgozni, de aztán valaki nem ajánlotta, hát mindegy, most itt voltunk egymásnak, elkérte a számomat. Közben Habdák Gabival csevegtem (az ő tanfolyamán végeztem szinkrondramaturgként, és most ő gyártásvezetett), megkérdeztem a véleményét Csörögi szinkronrendező-tanfolyamáról, amit kiszúrtam magamnak, váltottunk is egy emilt a nagy névvel, de nem hívtam fel a részletek miatt, gondoltam, előbb megkérdezek pár embert. Gabi szerint jól nézzem meg, hogy mire fizetek be száz rugót, mert én dramaturgként már most többet tudok, mint egy rendező, meg ismeretségem is van, csak annyi kellene, hogy bejárok valaki mellé asszisztenskedni. Ebben jelentős mértékű igazság van, alig tudtam megállni, hogy csöndben maradjak Somló mellett. De mindegy, ezen még törpölök egy darabig. Nem sokkal Bognár után megjött KISS MARI, akit annyira imádok, hogy még! Nagyon sajnáltam, hogy nem hosszabb kicsit az üvegfal, mert pont nem láttam őket odabenn. Bár azt hiszem, őket idegesítette volna, hogy nemcsak a rendező meg a hangmérnök bámul be rájuk, hanem a művére érzékeny kis fordító is, ráadásul folyton mozog a szánk, csak odabenn ugye semmit nem hallani! A következő Gruber Hugó volt, aki végtelenül édesen nyomta föl Gramps-et (Papus), annyira profin, hogy kezdtem elhinni, hogy jó szöveget írtam. Utána Dögei Éva érkezett, újabb trófea az arcokat-fiatal-hangokhoz-listámon, VÉGRE tudom, hogy néz ki, hát egyáltalán nem úgy. Sőt, a civil hangja nem is rikácsoló gonosz kiscsajé. De bement, és hozta!! 🙂 Nagyon örültem még Bodrogi Attilának (Bobóka :)), aki csípőből olyan buzit rittyentett fél mondatból, hogy lejátszotta vele az egész szereplőgárdát, betegre röhögtem magam. Somló szólt, hogy azért vegyen vissza kicsit ("legyetek sokak!" – mondta Sándor, hihi), és megtette, hát én még nem hagytam volna annyiban. De milyen aranyos volt!!!

Hat óra múlt.

Hétfőn másfél óra után jelent meg színészmesterség-tanárnőnk (A. E.), addigra begyakoroltunk egy csomó jelenetet (a csernusosat például, de volt másik megrázó is, ráadásul azt én találtam ki: hullamvasutaztunk, visítani kellett. Én meg nem tudok kiabálni. De körülöttem mindenki üvöltött, és egy kicsit ment. Erre is oltári büszke voltam, és a végén el is mondtam nekik, hogy milyen jó volt velük játszani, és ennek is úgy örülök!), előadtuk, aztán még improvizáltunk párat, tetszett neki (a kedvencem, amikor eljátszottuk a szardíniásdobozt), aztán a végére kifújt a dolog. Szó volt valami Csongor és Tündéről, amit előadunk, hát mit mondjak, más vágyam sincs, mint egy előadáson (Margócsy) és további egy szemináriumon (Bíró) irodalomtörténetileg kivesézni a Csongor és Tündét, majd ezek után még játszani benne. Mindig is utáltam. Ja, a legszebb: A. E. a továbbiakban sem jön be az első másfél órára, inkább tartsuk meg mi, rendezőhallgatók. Éreztem, hogy ez lesz a vége, de nem baj, örülök neki nagyon.

Mit még?

Tegnap végre leadtam azt a hülye bibliográfiát is, szembealudtam Szilágyit, elmentem pici húgomhoz, együtt aludtunk egy nagyot, aztán vacsi Katiéknál, finom volt, ma reggel szembealudtam Bírót, aztán haza, nagy alvás, majd ki a Városligetbe rendezéselméletre, Hamlet nagyon lassan, nem bánnám, ha belehúznánk, mert ez a két drámából az egyik, amiből még levelet kell írnom Gabnainak – jó, ez csak vicc volt. Útbaeső kedvenc palacsintázómból kilenc kakaóssal és nyolc lekvárossal tértem haza, csömöröm van, de nincs itthon más kaja.

Kb. hajnali négyig szenvedtem a Nánaynak szánt kritikaszerű izével, ami nem azt jelenti, hogy sok lett, hanem közben órákig gondolkoztam olyasmiken, hogy kinél olvastam mostanában a "Nem baj, ha valami hatásvadász, csak az a fontos, hogy el is találja" mondatot, és Brookra tippeltem, de aztán kizártam, aztán Kornisra és a Súgóra, de nem, aztán az Almási Miklós-féle dramaturgiakönyvre, de nem, meg még a POSzT-ra is, most kábé ott tartok, hogy Szinetár Miklós mondta egy beszélgetésen, de a netes szövegekben nem találtam meg. Végül kihagytam, sajnálom is. A közvéleménykutatás során Kati javasolta az "Ahogy azt korábban már idéztem lakótársaimnak"-fordulatot, ami frappáns, de nem biztos, hogy Nánay ennyiben hagyná. Arról nem beszélve, hogy szerda estig kérte az írásokat, én meg úgy hajnali fél négy körül küldtem át, majd meglátjuk, lehet, hogy reggel nézi át a postáját.

Megérkeztem a jelenbe. Fél hét van, éhes vagyok, és kilenckor találkozunk valahol Katival. Ja! Norbi még hétvégén rámsózott két valóságshow-epizódot, Joe Schmo Show-rajongók figyeljék a vége főcímet.

Napsugaras, kakasrikkantós jó reggelt mindenkinek!