Ha ragaszkodom a tavaly elkezdett hagyományokhoz (amit mondjuk nem valósítottam meg, de elhatároztam), akkor jövőre be kell ülnöm egy Bodolay-rendezésre, meg kell néznem valamiben Jordánt, és el kell olvasnom egy Szűcs Katalin Ágnes-kritikát.

Hű, a Simara milyen jó nadrágot vett. Süt róla, hogy vadiúj.

Ja, hogy szakmai beszélgetésen vagyok. Látok egy pasast, akit a terasz.hu Ki kicsoda-játékából ismerek. De a nevére nem emlékszem. És látom Nagy Marit. 🙂

A Közeleg az időről beszél hülyeségeket egy nő, akit nem ismerek. Jó, nem beszél hülyeségeket, de nem az előadásról beszél, hanem a témáról. Tehát mellé.

Itt a Gáspár, itt a Gáspár Sándor! (Pedig megfogadtam, hogy idén nem untatok senkit [sokaknak semmitmondó] nevekkel. De nem bírom [és voltaképpen nem is akarom] megállni.)

Azt hiszem, a nő pszichológus.

Elvileg Galamb vezeti a beszélgetést, gyakorlatilag még nem hallottam a hangját.

Lőkösnek a tavalyi haja sokkal jobban állt.

"…vagy lesznek nyomorékok a darabban látott gyerek…" – ezt egy újságíró nő mondta. Egyébként meg úgy artikulál, mintha most diktálná a cikket. De hú, nem is tudja, miről beszél… [Wahorn András: Mikor derült ki a darabból, hogy nem figyelnek a gyerekükre? Rezes Zsuzsa: Például abból, hogy az elején az asszony a gyereket említette, mire a férfi azt felelte, "de hiszen nincs is gyerek". Én itt azt hittem, hogy a Nem félünk a farkastól fog lejátszódni, hogy beszélnek gyerekről, de nincs is gyerek. Aztán kiderült hogy mégiscsak van. Az apa el is felejtette, hogy neki van gyereke. Wahorn András: Később lett a gyerek. Egyébként az apa nem a Gáspár úr volt, hanem a másik színész. De nem felejtették el. Nagyon érdekes, amit mond, de pont azt bizonyítja be nekem, hogy nehéz volt felfedezni hogy ki mit csinált.]

Miért kell nekem egy böszme nagy Raiffeisen plakátot néznem (hiszen az alatta ülőket nem látom innen hátulról), itt is, a Bárkában is, mindenütt?

Igen, Márton András végre kimondja: eddig az előadásról egy szó sem esett.

Egyébként meg alig értem be a Széchenyi térre, nagy cseppekben kopogni kezdett az eső.

Ó, most sem ismerem meg Hársing Hildát (ő volt a dramaturg, de nem jött el).

Márton sokkal értelmesebben és folyékonyabban beszél, mint az előző újságírónő. Na ja. Vagy ír az ember, vagy tud beszélni. (Oké, ismerek olyat, akinek mindkettő egyformán megy – többé is, meg kevésbé is. :-))

Hű, kiszúrtam a tömegben Mihályi Győzőt. (Idén benne van a színészzsűriben.)

Igen, ez egy jó kérdés, hogy ha "önéletrajzot" gyártunk egy szereplőnek, az leszűkíti vagy előnyére pontosítja a figurát.

Hű, Mihályi majdnem le lett hurrogva (zsűritagként ne minősítsen). És Fodor Tamás is itt ül valamelyik oszlop mögött, csak nem látom…

Most veszem észre, egy nőci a velem átellenben lévő sarokban pécébe pötyögi az eddig elhangzottakat (?) (netán csetel).

Galamb megkérdezte egy néző véleményét -> mindenki feszült figyelemmel hallgat. Nyilván ez sokkal érdekesebb, mint egymás kiszámítható véleménye. Azért nem gyenge a csaj, remélem, senki nem képzeli, hogy ilyen értelmes egy átlagnéző.

Általános vélemény, hogy mindenki magánemberként reagált az előadásra, nem esztétikai megközelítéssel. Nem láttam a produkciót, de nem azért lehet ez, mert aktuális? Nyilván csak azt lehet kívülről elemezni, ami már/még nem úgy van. Vagy lehet szerepe az ismert/új kategóriának is?

Imádom a Lőkös hangját. Meg ahogy kicsit hadar.

Vajon a Karsai megjegyezte a száznemtomhány felvételi beszélgetésből, hogy valaki (aki a Théba [és nem Thébai, ahogy kellene] Művészeti Akadémián tanul) finoman ugyan, de egyértelműen éreztette, hogy elutasítja a katonás Médeiát, amit ő tavaly beválogatott? Hosszas farkasszem – úgy tűnik, anonim maradtam.

Az Anyám orra jön (végre, bár azt sem láttam), Gothár és Verebes szólnak hozzá. Ideje folytatnom Margócsy Petőfijét, ha valaha le akarok vizsgázni Szilágyinál.

Bár hmm, mindig a szünet a legizgalmasabb: Mihályi letámadta a véleményével a pszichológusnőt – de hát ki tud a véleményre figyelni, ha az ő saját hangján mondja el?

Már nem vagyok olyan kis szende, mint tavaly – igenis merek egyedül maradni a teremben – ötödmagammal, ahol a többi magam sokkal inkább szervező, mint az énmagam.

Megjött PB . [Aki Pintér Béla.]

Verebes azért kérte, hogy ha hívják, erről beszélhessen, mert ez látszott a legmegbízhatóbbnak.

Gothár azt mondja, a legtöbb társulat nem azt játssza, amit tud, hanem azt, amit akar (illetve amit kell).

Vajon ha Pintér Béla a következő tíz évben ugyanolyan (jó) darabokat ír, akkor a következő tíz évben mindig beválogatják a versenyprogramba?

Sose leszek olyan összeszedett, hogy egy ilyen beszélgetésen felszólalhassak. (Valószínűleg azért, mert végtelenül lusta vagyok ahhoz, hogy energiát feccöljek a probléma megoldásába.)

Ősi shakespeare-i módszer: arra írok valamit, amire kell. (Én többet gondoltam bele, de kiderült, hogy a szereplőválasztásról beszél.)

Hű, megértettem, mit mondott a Szamosi Zsófiról. Ezek szerint ide igazolt át a Vígből.

Jaj, Verebes megint el akarja mondani, hogy miért nem jár színházba. Pedig már tavaly is elmondta.

Hogy amikor nincs kockázat, tapogatózás, akkor rémesen unalmas. (Nem tudom, mit vár, aki negyven éve néz színházat.) Ez neki a harmadik Pintér (és még nem unja!).

Mondjuk szerintem gyönyörű tud lenni egy évtizedek rögzítette mozdulat.

Az az érzésem, nem túl érdekes, amit írok. Idén nekem sem. (Nincs kockázat, tapogatózás…)

Tartalom és forma illeszkedése… újra kell gondolnom a Süsü-díszletemet.

Be lehet csalni valakit valahova? Ér az, ha a játékon belül játszunk, és nem jelezzük a közönségnek?

Kezd megfájdulni a fejem. Lehet, hogy tavaly túlszakmaibeszélgettem magam. A Troilus és Cressida-vitát biztos megnézem, de a többin jól el fogok gondolkodni… bár sokkal többet okosodom, ha Verebes a szemembe mondja a véleményét, mint ha elolvasom (ha elolvasom) a poszt.hu-n.

Ezen például el lehet gondolkodni, hogy ma már a női szerepeket is férfira rendezik. Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem, de mindenképpen nyerek azon, ha gondolkodom rajta. (Bár talán jobb lenne, ha a saját hibáimból tudnék okulni végre.)

Verebes szerint nem az volt a bátorság Szamositól, hogy eljött a Vígből, hanem az, hogy ott maradt.

Nem egészen látom azt az egy évet, ami eltelt. Magamban sem, de másokban sem a fejlődést.

De érdekes, hogy Thuróczynak játszva nem, de az életben nagyon tirpák hangja van.

ÁÁÁ, tavalyi kedvencünk, Hizsnyán Gézá újra a kifutón! (Biztos nem volt itt az előző másfél órában – vagy csak nagyon visszafogta magát.)

Hányszor hallottam már azt a szót, hogy poentíroz, és valahogy mindig olyan kontextusban, hogy eszembe se jutott elgondolkodni, mit is jelenthet pontosan.

Ez a Rezes Zsuzsa (újságírónő) túl aktív. Jesszasz, végigkísérte a Parasztoperát Hollandián.

Azt hiszem, bárkiről és bármiről legyen szó, soha nem fogom tudni levetkőzni a féltékenységet. Így próbáljon az ember objektív lenni…

Színészet: emlékezni valamire, ami velem nem történt meg. (Mondta Verebes. Meg azt is, hogy a rendezők nagy része aszexuális, mert egész életüket a színházban töltik. Most lehetne egy nagy közös kacagásunk Rendezőkispajtással, ha itt lenne.)

—

Szép Ernő Vőlegényét adjá elő a harmadéves színműsök – és hát ők is jók nagyon. Épp szünet van – remélem, a másik két felvonás rövidebb lesz, mert egy óra múlva kezdődik a Korcsula. Fájlalnám itt hagyni. Fájlaltam volna a Macskajáték vetítést is – egy órával a Vőlegény előtt kezdődött. Végül be sem jöttem rá, inkább aludtam. A szakmai beszélgetés után volt egy szép köröm (nem mű) – idén már nem vagyok olyan procc, mint tavaly, a vásárcsarnokban keresgéltem betevő falat után. (Gyööönyörű paradicsomokat találtam! Hatalmasakat és húsosakat!) A népeknek errefelé furcsa elképzelésük van a házi májasról – persze nyilván mindenhol azt raknak bele, amit épp találnak. Vettem bérletet, jegyeket – Stenczer Béla sehol. (Egyébként a Bóbita Bábszínházban vagyok, Sződy Szakáll törzshelyén. Most is itt van.)

Na, kezdődik.

"Itt elszaporodni?" – mondja Rudi a nősülésről. Hihi, hehe.

—

Van annak valami bája, ha az ember anyja elolvassa az ember blogját, majd megállapítja, hogy pszichológus kéne ide.

—

Ó… ó, ó, ó… Már tudom, mi csusszant le az ölemből a Bóbitában. Tavaly valamelyik szakmai beszélgetésen hevertek szanaszét Színházreklámként (a folyóiratról beszélek) funkcionáló könyvjelzők, Szervéttel (aki Henrik volt a képen), és egy évig az volt a könyvjelzőm ebben a füzetben (amibe mondjuk csak POSzT-on írok, de hát akkor is a szívemhez nőtt). És most eeeveszett, brühühű.

No de félre a könnyekkel, elég szomorú dolog van amúgy is. (Például hogy S.Andrea hazament.) A Vőlegény utolsó felvonására már nem mentem vissza, így (mivel nem olvastam a darabot) nem tudom a sztori végét. De megvan a szereposztás (ami felvonásonként változik), és legalább hangulatában el tudom képzelni (csak azt az egyet nem, hogy játszhatja el az első felvonás Kornélja és a második felvonás Sárija, Ubrankovics Júlia a harmadik felvonásban Ducit (akit az elsőben Polgár Péter domborított – szerintem zseniálisan, bár elfogult vagyok a lányruhába bújó pasikkal) – akkora az egész lány, mint egy vízipók. Lass Beáta Anyája a frászt hozta rám – nem rossz volt, ellenkezőleg: nagyon hitelesen jelenített meg egy szerencsétlen, olykor furiatikus (milyen jó szavakat bírok kitalálni), de mindenhogyan idegesítő némbert. Bár túl mű volt a sminkje. Sáriként is idegesítő volt tulajdonképpen – igen, hisztérikus, ezt a szót kerestem. Kovács Judit Mariskaként semmilyen, Kornélként nem láttam. Pálmai Anna jól hozta a cselédlányt (Pendzsit), de Kornélja nem érintett meg cseppet sem. Ennyi lány volt. A negyedévesekkel ellentétben itt a fiúkat látom erősebbnek. Sokkal erősebbnek. Schruff Milánról sokat nem tudtam meg (Zoli, illetve Nusi), Horváth Sándor is hasonló alkat, csak sokkal karakteresebb (ilyenek kellenének a commedia dell’arte produkcióhoz) – Lala és Fater volt ő. Ötvös András egyszerűen zseniális. Gyengusnéját látva pusztultam a nevetéstől (mondjuk ez nem az ő érdeme, inkább a jelmezesé), Rudija pedig elementáris volt. Nagyon sokat várok ettől az embertől. [Ahogy így visszagondolok rá, Géczi Zoli arcát látom. Biztos a fogtechnikusság miatt – lásd a Dakotát. :-)] Polgár Pétert kissé színitanodásnak éreztem (Duci, Papa), Tóth Ferencből csak a szerepet láttam (Papa), Zrínyi Gál Vince sokkal jobb volt Papaként és Pimpiként (szőkésvörös szakáll, amelyen jól áll a művér), O. Szabó Soma Rudijából pedig nem tűnt ki sok. Tényleg kár, hogy így összecsúsztam időben – lehet ám, hogy vége lett kilenc előtt, mert Sződy Szakállal megint együtt kezdtünk az Ifjúsági Házban, a Korcsulán. Ez a harmadéves zenés színész osztály volt (szerintem ezt másképp kéne írni, de így volt a programban), Pintér Béla rendezésében. Tizenhárom név van a szereplőlistán, ebből egy sem az Enyedi Éva, pedig ott volt ám, hű de jól. (Első pár megszólalása kísértetiesen A sütemények királynőjéből volt, nyilván könnyebb így, ha beugrás. Meg ha jó, akkor minek mást. [Azért persze nem feledem, hogy egy torka van a hölgynek.]) Most megpróbáltam összefoglalni az előadást Ithildinnek, és túl bonyolult, és nem is sikerült leírni, hogy miért volt megrázó, úgyhogy most sem kísérelem meg.

Folyt. köv. később, elmegyek megnézni Ithildin harmadik kyús aikidovizsgáját. Lesznek képek is.