Hahó megint!

Stabilan tartom a három hét lemaradást, és most sem teljes gőzzel, mert közben hatvanhat ablakban csinálok egy csomó mást, például várok Kerékgyártó György válaszára, akit megtaláltam a wiwen (oké, már iwiw), és rögtön lerohantam, hogy küldje el nekem A zágrábi szövegét. Bírom a wiwet. Pár napja rábukkantam egy volt gödöllői csoporttársra, akitől megváltozott száma miatt nem tudtam visszakérni egy tekercs negatívot. Meg volt pár levélváltásunk Litkai Gergellyel is, akire felnézek (na jó, ócska poén volt), szóval bírom, és hát élveztem.

Mielőtt igazán belelendülnék (vagy kidőlnék az álmosságtól), leírom legutóbbi színházi élményemet – Katitól úgyis megkaptam, hogy ez egy beszélgessünk-a-színházról blog.

Tegnap volt. Hosszas tipródás után úgy döntöttem, hogy ismét a Városi Színházban töltöm estémet, és megnézem az Üvegfigurákat, mert Jumpnak és Zolinak bejött szombaton. (Kissé komplex a dolog, később kifejtem bővebben, lényeg, hogy szombat este én -munkakörömből kifolyólag- a színház ruhatárában csücsültem [és aludtam is egy picit Zoli kabátján], ezért akkor kihagytam.) Most úgy gondoltam, ideje megnézni, ha már én vagyok a közönségszervező (látjátok, mennyi minden történik az emberrel három hét alatt?) – és IGEN, TUDOM, kilencen voltunk az ötvenfős nézőtéren, mert kissé zsúfolt és szürreális hétvégém miatt nem volt időm reklámozni. Holnap kompenzálom.

A többi társulat nem lelkesít annyira, néhol gyengéden fanyalgó kritikákat kaptam beültetett ismerőseimtől, de a Tu in van az újdonság erejével hatott, a Szűzmuskátlirevolver megfogott, továbbá bele vagyok szeretve Róbert Gáborba (igen, kicsit furcsa volt bemutatkozni neki azok után, hogy felvettem Miszter Sikítófrász-jelöltnek itt a blogban – azt hiszem, a jövőben óvatosabban rajongok) – bár gusztustalan egy ing volt rajta, amikor szombaton (már jelmezben) megérdeklődte tőlem a nézőszámot, de hát gondoltam, egye kukac, belefér, és tényleg, mert Bede-Fazekas Szabolcs kalapja nagyságrendekkel gusztustalanabb volt.

Nemistom, mit írjak… naon teccett. Amikor R. G. rámászott Álmosd Phaedrára, az gyönyörű volt. Amikor B-F. Cs. meglátta B-F. A. masniját, szétröhögtem az agyam. A sztori maga nem nyomasztott le (Jumpot igen), az elején volt egy kis Nem félünk a farkastól-fílingje, és vártam, hogy mindenki földig igya magát, az anya lelépjen a sráccal, a lány lúgot igyon vagy üvegcserepet nyeljen, de áá, nem. Ettől eltekintve mindenkinek mélyen ajánlom. Novemberben már nem játsszák, a decemberi beosztást még nem tudom, de remélem, Dani lesz ruhatár, mert én beülnék még egyszer… (Na nem mintha Dani odakinn unatkozott volna.)

Ezután sokadszorra követtem el azt a hibát, hogy felugrottam Katihoz egy röpke csevelyre. De REMEK volt! A 3.50-es South Parkot már nem vártuk meg, mégis arra ébredtem, hogy Márti (egyes számú Katilakótárs) kulcsa fordul a zárban, én meg egyedül fekszem hálózsákba csomagolva egy idegen (?) lakásban. (Kati tudniillik erőt vett magán, és nagy meglepetésemre bement a reggel nyolcas órájára.) Valahogy összekapartam magam, elmentem nyomtatni, leadtam pár thébás cuccot a Vasasba, hazavánszorogtam, lepötyögtem egy bibliográfiát, vissza nyomtatni, majd suliba, hát persze, hogy elmaradt az óra! És már megint hol kötöttem ki…!

De hazajöttem…

Mára legyen elég ennyi. Dolgozom egy kicsit a Süsü-adaptációmon, aztán lefekszem.