Nos…

Egész nap potyára elmélkedtem magam, mert nem volt senki, akivel szót válthattam volna, illetve persze volt négy nagyobb találkozásom, de azok inkább tematikus csevelyek voltak, mint agyeldobós asszociatív gondolatpárbajok, és ijesztő, ahogy gondolatban fogalmazok, tehát muszáj írnom még lefekvés előtt, mert ilyen fezkóval nem lehet elaludni, erre példa a tegnapi éj. [Az Európa és Amerika északi részén elterjedt jobberknoll apró testű, kék pettyes, rovarevő madár. Érdekes tulajdonsága, hogy élete végéig néma, de halála percében hossza felkiált. Búcsúdalával kiad magából minden hangot, amit életében hallott, visszafelé „öklendve fel” azokat. A jobberknolltoll az igazságszérumok és a memóriaital egyik hozzávalója.]

Tegnap végre lement az elsőéves színészmesterség-vizsga, voltak idegtépő pillanatai, de erről később. Totál hulla voltam, amikor hazaértem, kilenckor ágyba is ájultam. Így kihagytam Az este című m1-produkciót, melynek egyik témacíme „Hiányzik-e Demszky az alagútból? Avagy hova tűnt Jean?! Vendégünk Aba Botond a BKV vezérigazgatója” volt. Az a dermesztő, hogy különösebb agyi erőbedobás nélkül el tudom képzelni ezt a beszélgetést. Ahogy – sejtésem szerint – kezelik a dolgot, azzal álproblémának állítanak be egy tök valós, de tök érdektelen problémát. Tudniillik a gusztustalan (és még csak nem is vicces [pedig ellenkező esetben elnéznék minden mást]) Demszky-plakát ugyanolyan szemét, mint a manipulatív Tesco-árleszállítós hirdetés (például, de nyugodtan pereljen be az Auchan meg a Media Markt is), tehát ugyanannyi joga van a BKV-alagútban virítani, mint bármely más óriásplakátnak: gyakorlatilag semmi, mert nincs ember, aki megvásárolhatja az én tekintetemet (hacsak nem tőlem, a lelkem nyugalmáért viszont borsos árat fogok felszámítani). (Erről eszembe jut, min buktam ki pár napja: állok a postán, hogy elküldjek egy faxot [melyhez a befizetett netcsekkek feladóvevényét csatoltam, és majd’ félezer forintomba fájt, hogy a zsinóros telefont még nem fizettem be, így nem küldhettem otthonról – micsoda ördögi kör! és mind az én pénztárcám rovására!], erre azt a hirdetményt kell megpillantanom, hogy kétezervalahány ikszedik hó egyik napjától kezdve tizennyolc év alatti személy nem vásárolhat lottószelvényt, sorsjegyet, blabla. Egyszerűen FELHÁBORÍTÓNAK tartom, hogy egy szabad országban bárki megakadályozhatja, hogy egy fiatal arra költse a pénzét, amire akarja. Hová vezet ez? Előbb-utóbb az utcára sem mehetnek ki felügyelet nélkül este nyolc után?! Én életemben egyetlen lottószelvényt vásároltam, tizenkét éves koromban, és nem lettem tőle függő, és nem loptam pénzt a szüleimtől, hogy megvehessem a következő hetit, és most komolyan, ki az az agyatlan barom, akinek ilyesmi eszébe jut? Ha meg valaki a zsebpénzét mindenáron öt pingponglabdára és egy nyugdíjas néni reszkető kezére óhajtja feltenni, hát szíve joga, aki hülye, haljon meg, de MI KÖZE EHHEZ BÁRKI MÁSNAK? Huhh…)

Mivel korán nyugovóra tértem (bár még jó ideig nem nyugodtam), kicsi fáradságomba sem került nyolckor felkelni. Bőven belefért volna egy nyugis reggeli, torna, szöszölés, hajmosás, ám rájöttem, hogy a tv2-n ilyentájt Spongya Bobot adnak, azt pedig nem lehet kihagyni. (Halálos volt: úgy indult, hogy Spongya Bob [a szivacs] és Patrik [a tengeri csillag] Tunyacsáppal [a tintahallal] csevegnek. S. B. és P. egy kúszónövény felálló szárának tetejére épített apró házikóból nézegetnek ki, T. a tengerfenéken (Bikini Bottom) áll. Összefoglalnám tartalmilag: “Ovott jövön Tuvunyavacsáváp!“ „Mi ez, valami titkos nyelv?“ „Igen, de csak klubtagok ismerhetik, és te nem lehetsz klubtag, Tunyacsáp!“ „Még hogy nem! Tudjátok meg, hogy Bikinifenék minden exkluzív klubjának tagja vagyok!” “Nem jöhetsz fel, Tunya! Ne! Ne mássz fel!“ „Majd meglátjátok… Miféle vacak klub ez? Itt alig lehet elférni!“ „Hát igen… két napja szorultunk be ide.“) Jelentős késéssel indultam itthonról, visszaadtam egy szaktárs pszichó-füzetét, majd kerülő úton mentem a könyvtárba, hogy közben ártatlanul beleshessek néhány (jó, az összes) Múzeum körúti antikváriumba. Meggyőztem magam, hogy ha ezúttal nem viszem el Kosztolányi Színházi esték kétkötetesét, legközelebb biztos nem lesz meg, tehát beleruháztam (aztán kettővel arrébb találtam egy sokkal szebb példányt, de hát istenem, már megszoktam, hogy többnyire rosszul döntök), és nem tudtam otthagyni A Brontë-nővérek világá-t sem, Taxner-Tóth Ernőtől. Sosem értettem, miért olvas valaki útleírást vagy életrajzot, de ahogy most így utánagondolok, én is olvastam jó néhányat. Valószínűleg a skatulyákkal van bajom – még most, másfél év után is irritál, ha valaki bölcsésznek titulál.

A könyvtárban Doktor A-val futottam össze, beszélgettünk egy órát, és furcsa volt, nem olyan, mint máskor, talán mert még kissé le voltam szedálva a tegnapi előadástól, és ez meglátszott rajtam – azt hiszem, jobban pörög, ha látja, hogy én is lelkes vagyok. Hogy tompultságomat kompenzáljam, számomra tisztázatlan jogi kérdéseket tettem fel neki (mint frissdiplomás ügyvédnek) (és a „tisztázatlan“ szó itt nem valami bonyolult problémára utal, hanem olyan alapfogalmakra, melyekkel már tíz éve illene tisztában lennem), meséltem újabb színházi tapasztalataimról, a nyári gyerektáborról, majd élvezettel hallgattam, amikor egyik ügyfelével(?) hosszasan és ízesen csevegett oroszul. A végén megkérdeztem, hogy akar-e franciául tanulni, hátha cserébe lesz kedve megtanítani oroszul (régi vágyam ez), de most inkább az angolra összpontosítana. Amikor hazafelé olvastam, hogy Charlotte Brontë nyelvgyakorlás céljából franciául levelezett barátnőjével, úgy döntöttem, nekem is ideje lenne újra belesüppednem, azért ez is egy klassz nyelv (bien sûr nos jardins sont fleuris, / bien sûr nos femmes sont belles, et puis / c’est comme un paradis sur terre, / mais nos âmes, elles sont en enfer, / vous êtes à Vérone…).

Most nincs agyam a folytatáshoz, meg még van hátra két vizsgám, és két kritikám Nánaynak – mindez hétfőn, kedden, és szerdára. Jobb, ha rápihenek a finisre.