Csak ma ölel vissza, akit átölelsz

És milyen szép, hogy a ma olvasott téma így a tegnapi bejegyzés mellé ér, persze minden mindennel összefügg és mindig minden ott van egyszerre, csak meg kell látni, hát igen, mondjuk azt nem igazán értem, hogy lehet, hogy az ember húszéves korára azért az emberiség bölcsességének elég széles spektrumú szinopszisát magáévá teszi, legalábbis utána már nem halad olyan tempóban, itt van ez a lányregény e, aztán mégis mit tanul belőle az ember lánya, semmit, de olvassátok csak el, a végén majd azt is megmondom, hogy miért nem.

  „A telefon nehezen adott vonalat, percekig nyekegett, míg végre kapcsolt – nemsokára meghallottad a hangot, amelyre annyi-annyi héten át gondoltál. Egyszuszra, minden gondolkozás nélkül belekiabáltál a kagylóba, ami elsőnek eszedbe jutott: – Én vagyok. Nagyon utálatos voltam?
  Egy darabig nem jött válasz, azt hitted, talán azért, mert nem mondtad meg a nevedet, mikor a fényképész a telefonhoz jött, de aztán Boros Endre mégiscsak megszólalt, s hangja elárulta, hogy a váratlan hívás neki is elállította a lélegzetét.
  – Nagyon utálatos.
  Erre nem tudtál mit mondani, mert, sajnos, igaz volt.
  – Megbánta? – kérdezte Boros Endre. – Meg akar kérlelni?
  Na, nem! Ezt azért nem! Pimaszkodni, azért nem! – gondoltad.
  – Nem bántam meg – mondtad valamivel hűvösebben. – Azt hiszi, azért hívtam fel, mert bocsánatot akarok kérni?
  – Hát…
  Még váratott is a válasszal!
  – Azt is el tudtam volna képzelni.
  A fényképész hangja most már nem volt olyan megrendült. Magabiztos volt, kicsit még visszautasító is.
  – Maga, nagyon okosan, megtanította a kislányokat arra, hogy férfi és nő között nincs különbség, a krémesréteseit is önállóan szokta kifizetni, és nagy specialistája az életkoroknak. Gondolom, tartozik valami magyarázattal.
  Most lecsapod a kagylót – gondoltad –, és csináljon, amit akar! Ahelyett, hogy észrevenné, mi rezeg a hangodban, vagy megkérdezné, mikor találkozhatnátok, még bölcselkedik!
  A másik oldal hallgatott. Téged még jobban elfutott a méreg.
  – Nekem így is jó.
  Letetted a kagylót, és elkezdtél nagytakarítani a fiókodban. A telefon meg fog szólalni – mondtad magadban –, Boros Endre bocsánatot kér, és akkor, de csak akkor, hajlandó leszel kimagyarázkodni. Addig nem.
  A telefon nem szólalt meg.”
(Álarcosbál)

Azért nem tanulunk ezekből semmit, mert a végén mindig van egy kurvára életszerűtlen hepiend, amit ki ne akarna elhinni. És akkor miért ne kövessük el újra az emberiség egyforma hibáit.

FREE REALITY!