A réges-régi szót azt nem tudtam kimondani neked

Ugyan miért kellene megvárni, amíg egy fontos idézetnek aktualitása lesz, nem szabad hagyni, hogy virtuális fecnikkel teljen meg a virtuális fiókom, erre jutottam. Nem kell minden köré bejegyzést építeni, talán elég, ha megérint, megváltoztat, megosztom.

  „A férfi kibotladozott az ajtón, és sietve lesétált a sötét, elgazosodott ösvényen. Érezte a nő tekintetét tarkóján, ahogy elment, vagy legalábbis azt mondta magának, hogy érzi. Bizonyára az ajtóban áll, csaknem eltorlaszolva a fény útját, és csak néz utánam. De nem fogok visszanézni, gondolta. Az tényleg nagyon nagy ostobaság lenne. Úgy értem, csinos nő, rengeteg józan esze meg szédületes egyénisége van, de tényleg…
  Nem fogok visszanézni, még akkor se, ha egész addig ott áll, míg lesétálok végig az utcán. Néha kegyetlenül kell bánj valakivel, ha kedves akarsz lenni hozzá.
  Így hát, amikor félúton járva a kocsifeljárón meghallotta az ajtóbecsapódást, hirtelen nagyon, nagyon mérges lett, mint akit épp megloptak.”
(Pratchett)

A Pratchettek tele vannak nagyon fontos, ember- és önismerettől zsizsegő, szarkasztikusan koncentrált, velősen megfogalmazott jelenetmorzsákkal, amik, ha érintett az ember, olyanok, mint ha fejbe csapnának egy óriási tükörrel. Nekem is eszembe jutott egy férfi, akinek természetesen nem fordultam vissza, nem klisékben élünk, és ez nem egy film, hahó, hát persze nem is csapta rám az ajtót. Akkor. Ő nem.