Egyfolytában csak ráfizetek – ez van

Sose legyen veszteségesebb vásárlásom, gondoltam magamban (ekkor még magamban, később magamon kívül), amikor beálltam a kasszához két darab 399 forintos termékkel és az étkezési utalványaimmal (amelyeket gondosan ezres, ötszázas és háromszázas címletekben rendelek – ezzel mondjuk nem aratok osztatlan sikert a kollégák körében [akiknek szintén én, és ugyanígy], de már megszokták, hogy én egy másik zsákban vagyok).

És akkor az jött, hogy…

– Hétszázkilencvennyolc. Venni kellene még valamit, nem tudok elfogadni nyolcszázat, nem veszi be a gép.
– De hát… nekem nincs pénzem. … Illetve lehet, hogy van nálam tizenöt forint.
– Tizenöt? Az már jó lesz…
– Ó. Nahát, harmincöt forintom van.

Ezzel elkérte az összes pénzem 42%-át!!! (persze csúsztatok, mert van még itthon fél befőttesüvegnyi ötforintosom, meg pár száz forint a kártyámon), és adott cserébe egy doboz gyufát.

Hurrá!
Lehet, hogy éhen veszek, megfagyni már nem fogok!!

Szarom lefelé a BKV-s prémiumokat, de tényleg – EZ az igazi rablás, az utolsó filléreket kiszedni az ember zsebéből.