Nekem soha semmi nem ment még könnyen

Az álmaim nem feloldoznak és rávilágítanak mostanában, hanem pontosan ugyanazt csinálják, mint az agyam ébren: a végletekig bepörgetnek valami teljesen jelentéktelen kérdésből a totális döntésképtelen pánikba, csak nem kenik el a befejezést, mint az élet (mint én az életben), ott minden tovább megy, és végül sikerül úgy felébrednem a menekülésnek szánt meditációs alvásomból, ahogy elaludtam: annak teljes bizonyosságával, hogy egy életképtelen szardarab vagyok.
Ami még ijesztő, hogy ez az egész nem blokkol le. Nyáron általában órákat ültem a monitor előtt, pörgettem magam, kattintgattam a neten, és vártam valami ingerre, ami eltompít egy időre, amitől abbahagyom a gondolkodást. Hogy rettegésbe gondolkodom magam. Most meg simán dolgozom mellette, fordítok, fordítást javítok, közben bömböl a Dresden Dolls vagy valami hasonló, éneklem magamban, néha hangosan is, egyidejűleg követek mindent facebookon, a google readeren, a levelezésemet, a csetablakot, az indexet, a folyton frissülő képregényboxot az iGoogle-ben, még az iwiwre is belépek, és közben NEM SZŰNÖK MEG GONDOLKODNI ÉS MAGAMAT RÁGNI, ilyet még nem láttam, munkaképes maradok többórás kvázi mentális pánikrohamok alatt.

Elegem van, ha már valamiért nem tudok küzdeni, csak valami ellen, össze akarok omlani, mert akármilyen ügyesen egyensúlyozok a szélén, fárasztó ez és örömtelen.

Segítség.