Elmúlt, bizony, a régi szép idő

POSzT-jelentések 4.
2011.06.10. 15:03

Hát így kell megtudnom, hogy otthon hagytam a POSzT-os jegyzetelős füzetemet. Amit 2004 óta használok. Micsoda idők!

Felolvasószínház. Szálinger Balázs: 91%. A nap süt, fúj a szél. Itt benn sötét.

Túl megszokottá vált ez az egész. Túl gépiessé. Már nem az jut eszembe, ha leülök itt (a Művészetek Házában), hogy 2002-ben öt méterről ámultam Bessenyein. Jaj, miért nem? Túl sok előadás, beszélgetés, kép, arc, illat.

Nem. Az illat ugyanaz.

„A térerőt, akár egy szárnyat – csak üljetek – én rátok terítem.”

Unom már egyedül! Kinőttem a saját elefántcsonttornyomat? Vadmalac, Víta, Elvetemült, akár a Főnökasszony… bárki, akivel valaha néztem itt valamit… hiányzik. Ezek itt már nem tűnnek olyan fontos dolgoknak, hogy a világgal osszam meg őket a mellettem ülő valaki helyett.

Ha megnézem a 2005-ös fotót, ugyanitt ülök, ugyanígy, füzet a kezemben, ugyanaz a gondterhelt figyelem az arcomon… csak valamivel több. Hittel. Energiával, hittel a jövőben, hittel a tehetségben. Izgalommal. Élettel. Most is több valamivel. Enerváltsággal. Fásultsággal. Nem szabad ilyen korán megöregedni!

Olyan, mintha… nem gyönyörködtetne a színészi játék önmagában… csak az előadás szempontjából. Lehet, hogy többé sosem tudok gyönyörködni egy szemöldökfelhúzásban? Hová tűnt a színházból a SZERELEM? (Sírnék most, ha tudnék.)

„A bekamerázott világ a gyerekek elképzelése az utópiáról. Kit érdekel az arca, nyomozó úr?”

Cselló. Cselló kell.

„A tisztaság csak egyszer adatik meg az ember fajának.”

TISZTA akarok lenni! Üres lap, vágyakozással, lehetőségekkel teli! Tojás.

Képeznem kell magam. Táplálni a bennem acsargó, sikerre éhes szörnyeteg-gyermeket.

Úristen, milyen fájdalmas monológok. A cselló fájdalmas.

(Mennyivel jobban viselem a peteérést, mint ezt, döbbenet.)

Lényeg, hogy ez egy érdekes drámaszerű. Valakiről, aki biztosra megy, és mégis félre.