„Én elismerem, édesanyám, hogy nem ismerlek téged, de valld be, hogy sokszor te se érted magad.”

Én nem tudom, és talán félek is megtudni, mi lesz a vége(m), ha nem jön valaki, egy Bodolay-féle vadkan, aki amúgy istenesen, keményen és kíméletlenül kiveri belőlem a kárásznellit. (Nem, nem Jókuti és nem Takaró Imre. És nem is Petruchio.)

„[Én egyszer később álltam vele egy színpadon.] Akkor láttam, mi az a meghajlás, milyen bonyolult mozgások rendszere, és hiába működik a rutin, mindenestül figyelni kell.” (Esterházy, Semmi művészet)
Ó igen, nagyon, nagyon nem könnyű meghajolni és belül életben maradni.

Ma egy teljesen hétköznapi epizód kapcsán jöttem rá, hogy a gyors emberek engem megijesztenek és elbizonytalanítanak. Fegyvertelennek érzem magam a velük folytatott kommunikáció során, mint egy megvetésre méltó, undorító, lassú és kicsi meztelen csiga.

jaj