És minden korty előtt megrepedt poharam
Budakeszi reggel. Nem fértem fel a buszra, így lekéstem a csatlakozást. Tulajdonképpen nincs jelentősége. (Estére megint fájni fog a hátam, mert hiába félig-meddig felszerelt az iroda, napi elemózsia, üveg ásványvíz, notebook kell – crackelt Photoshopomat hogy is rakhatnánk fel a benti gépre, ismét csak fúj -, szóval ez húzza a vállam.
Nem csak ez, nyilván. A döntési helyzetek, amelyekbe nagyrészt én kergettem bele magam. Úgy képzelem, normális ember nem áll meg az útelágazásnál, hanem gondolkodás nélkül azt választja, amelyik az ő célja felé vezet. Akkor sem indul el a másikon, ha emitt éppen piros a lámpa. Kivárja, megy. Vagy belemegy a pirosba, ha olyan. És ami a legfontosabb: SOSEM kérdezi meg senkitől, hogy ki üljön a szamáron. (És akárki akármit mond, nem veszi azt a hátára. Mert aztán fájlalhatja naphosszat.)
Na tessék, beborult.
