Fogoly vagyok, éppen most szökésben

Tegnap jó napom volt.

Délelőtt elmentem otthonról egy szál semmivel, azaz táska, pénz és iratok nélkül. (Na jó, nem akkora kunszt pénz nélkül menni, ha az embernél ez kábé életforma.) (Telefont sem akartam vinni, de késésben voltam, és kontaktálni kellett Vadmalaccal, és zenét hallgatni.) Még a kulcscsomómról is leszedtem a feleslegességeket. (Lelki füleim már hallják a káromkodást, lelki szemeim pedig bosszús önmagamat a bezárt irodaajtó előtt holnap reggel.) Remek volt! Ebből mozgalmat kéne csinálni. Persze jön a tél, akkor könnyebb lesz (ezért vettem két éve a fantasztikusságosan zsebes és BELSŐZSEBES kabátomat), de a kabát eleve egy súly az emberen, mégis más ez így csupaszon.

Megnéztem egy feszültséggel terhes nyílt próbát, először felháborított, de estére átértékeltem.

Mire hazaértem, eléggé meguntam, hogy ronda vagyok és igénytelen és legjobb lenne felkötni magam a hajamra (tudom, hogy már fél éve ez megy, de mit csináljak, jó sokáig bírom a szar helyzeteket), úgyhogy az indulatot megtartván, ám mégis bölcs megfontoltsággal nekiláttam szakirodalmat olvasni és szakvideókat nézegetni, majd elméletet és gyakorlatot eddig soha nem tapasztalt harmonikus egységbe olvasztván levágtam a hajam. Nem méltatnám különösebben, elég stílustalan lenne egy bejegyzésben kétszer is használni a fantasztikusság szót.

Imígyen előtűnő szépségemtől megrészegülvén gondoltam, hozzuk magunkat formába egyéb téren is, és az utóbbi időben csúnyán mellőzött tornagyakorlatokra készítve lelki izmaimat (hogy van ez a lelki izé dolog? kicsit összezavarodtam…) tettem kábé három-négy berozsdált mozdulatot (ez itt metonímia?), majd megpróbáltam lábra állni. Akkor sikerült, ma viszont úgy érzem magam, mint aki befizetett még egy körre Prokrusztész ágyán. Szépen vagyunk.

Olvastam némi ezoterikus satírozást valami igentmondós irányzatról, mely szerint mindenre, ami szembejön velünk az életben, mondjunk igent, mert így sokkal gyorsabban győzhetjük le a félelmeinket (hiszen folyvást olyan helyzetek adódnak, amelyekkel edzésben tarthatjuk és fejleszthetjük magunkat), továbbá majd jól meglátjuk, miféle váratlan csodák, munkalehetőségek, kapcsolatok és egyebek történnek velünk jutalmul. Gondoltam, ez bizony rám férne, bár én többnyire igent mondok, csak aztán valahogy megoldom mégis, hogy ne kelljen, és épp nemetmondást gyakorolok már egy ideje, amivel ugye szintén vannak problémáim, de hát nézzük meg, milyen ez.

Azután Vadmalaccal találkoztunk macskajancsi-koncerten (inkább le sem írom, nehogy még reklámot csináljak nekik vagy a helynek, ahol eddig jó élményünk még nem volt), hát a csütörtöki Vodku után még rosszabbnak tűnt, mint eddig bármikor, de legalább jó volt a társaság (és nem jött a csehtamásJAJONGÓ lány, aki az egész Vodkut végigbőgte, légyszi szóljatok, ha én is olyan kínos leszek, bár nekem [most már] jobb a hajam!), és utána Takáts Eszter énekelt sajátokat (kifejezetten nyesőmaris) meg azt, ami minden álmomban, beleszerettem és elvenném feleségül, pompás, pompás.

Közben jött az, hogy menjek máshová, és akkor kellett döntenem, hogy az igentmondós vagy a nemetmondós dolgot gyakoroljam, végül ez utóbbi nyert, hát így buktam be, hogy valami botrányosan jóképű színész mellett ébredjek kurva másnaposan.

No de ha hihetünk az igentmondós filozófiának, hamarosan jön egy újabb esély.