Képed minden rossz napomban benne van
Egy.
Mindig biztos voltam benne, hogy ami szenvedést okoztam másoknak (mindegy, hogy körbetartozás vagy mi miatt), egyszer visszakapom kamatostul. Törlesztek is becsületesen, csak az a baj, hogy talán még el sem jutottunk a törzstőkéig…
Az a legrosszabb, hogy ez még nem a legalja, de már így is nagyon rossz.
Pakolod az energiát valamibe, de fel sem veszed, sőt, még mintha te kapnád a befektetett dupláját. És amikor kiderül, hogy hiába, feleslegesen pakoltál, furcsamód a befektetett energia akkor szívódik le mind, egyszerre.
Fél évem telt el úgy, hogy vártam, aztán elgáncsoltam magam, és megpróbáltam felkelni, de közben is mindig vártam.
Minduntalan azon veszem észre magam, hogy feszítem valamelyik izmomat vagy görcsösen szorítok valamit, és tartok tőle, hogy ha ez így megy még egy darabig, időnek előtte púpos, görbe lábú, eltorzult állkapcsú és ráncos vénasszony válik belőlem. Mert ez így megy, nem a korral öregszik az ember. Inkább elhasználódik.
A péntek óta csak lefelé tartó mélydepresszió egyik óráról a másikra fajult odáig, hogy majdnemmosolyogva dudorászom a Múlatót és elkezdtem végre hatékonyan dolgozni. De még mindig úgy nézek ki, mint valaki az Addams Familyből, és komolyan megijedek, ha szembe megyek magammal a tükörben.
„A fény azt hiszi, gyorsabb mindennél, de téved. Mindegy, milyen sebességgel száguld a fény, mindig azt fogja találni a végén, hogy a sötétség ért oda elsőnek és rá vár.” (Pratchett)
