Ne lépj át az álmokon

Fontos, nagyon fontos volt az első jegyes előadásom tegnap. Bejött NAL (ezen a ponton volt néző, aki távozott), és végigsöpört rajtam minden. (Én nem tudtam, bár tudhattam volna, de sosem érdekelt annyira, hogy utánanézzek, hogy ez az ember nem feltornázta magát odáig, ahol most van, hanem zuhant!!) A jelenet végére már majdnem bőgtem. Négy éve bennem gennyedzik valami mély és marcangoló fájdalom, négy éve köti meg a kezem, az agyam, a kitudjamégmim, hogy nem vettek fel dramaturgnak. Ó, nem volt fontos, mégsem fejeztem be a magyar szakot, ahová akkor már csak a drámás órák miatt jártam. Persze, nem volt fontos, de utána egy évig nem mentem egyáltalán színházba. Kit érdekel, gondoltam, de azért követtem az osztály blogját, amíg élt, és nagyot kerültem az utcán, ha megláttam valamelyiküket. Alkalmatlan vagyok én erre, gondoltam, nem elég jó, hiszen a huszonkettőből legalább tizenegy jobb volt nálam, és nem arra koncentráltam, hogy a második rostán remek írásbeli dolgozatom után az önéletrajzomból szóbeliztettek (ad verbum valahogy így hangzott: olyan jó lett a dolgozata, hogy különösebben nem is kérdeznénk semmit, ezt basszus hogy lehet belemondani valakinek az arcába? mindegy), mert akkor ahelyett, hogy kevés vagyok, azt kellett volna gondolnom, hogy jó vagyok, de hibáztam, valamit csúnyán elrontottam, megint keresztbe feküdtem magam elé az úton, márpedig én JÓ GYEREK vagyok, én nem hibázhatok, inkább legyek ostoba és tehetségtelen, mint ROSSZ, mint valaki, aki téved, aki rosszul dönt, aki elrontja a jót, egy lúzer – hát ennélfogva úgy éltem innentől, mint aki ostoba és tehetségtelen, akire nincs szükség, és természetesen kiváló társra találtam ebben drága exem személyében (aki a másik utat választotta, aki tehetséges, de nincs szerencséje, aki nem fér bele a jelenlegi színházi struktúrába, aki nem elég megalkuvó, ugye, akinek csak egy jó beosztott kellene, meg egy jó főnök, és akkor kifordítaná a világot a sarkaiból – ha akarná, de persze így semmit), ültünk a konyhaasztalnál, és kurva okosakat gondoltunk három bor után, kocsmafilozófusok… (Még mindig azt hiszi, hogy eljön majd az ő ideje… én már akkor sem hittem, hogy nekem van időm.)

Kimondani, kiüvölteni magamból, hogy FÁJ, nagyon fáj, hogy elrontottam, hogy egy nagyon fontos részem belehalt, menjen ki belőlem, tudjak újra építeni egy jó és hasznos és szép alapra, különben úgy végzem, mint azok ott tegnap a színpadon, a NAL, az Illés, a Kornis, és hatalmas krétával rengeteg nevet írok majd a táblára, cizellálom, vastagítom őket, átírom újra meg újra, de hogy hová írok valójában, az csak ötven után derül ki (ha megérem), amikor az első infarktus, agyvérzés, gyomorfekély, daganat felüti a fejét…

Miért nem tudok üvölteni?

És az utolsó jelenetnél úgy röhögtem, mint már régen nem. Helyreállt a lelki békém, azt éreztem. Kijöttem, derűsen sétáltam egyet, szereztem vacsorát, hazatekertem. Megjöttem a POSzT-ra, végre.