Rejti az arcát, hogy ne érje fény
A bűntudatról, a bűnösség tudatáról fogok írni. A lelkiismeret-furdalásról, hogy milyen abszurd helyzetekhez és milyen váratlan tragédiákhoz vezethet, ha valaki nem engedi meg magának a tévedéseket, a kudarcokat és a gyengeségeket. Valakiről, aki öt percet késett az óráról, ezért a terem ajtaja előtt visszafordul, és hazamegy. Aki bárkiért tűzbe megy, de saját magáért nem áll ki, mert nem érdemli meg. Hiszen rossz volt. Elkésett, figyelmetlen volt, megbántott, ott hagyott, hazudott, nem jól tette fel a kérdést, nem válaszolt, nem volt kedves, túl kedves volt, alakoskodott, nem szólt időben, mindent megígért (nem ígért semmit), másra koncentrált.
Nincs rosszabb a bűntudatnál. A bűntudatba, ebben biztos vagyok, bele lehet őrülni, és most úgy érzem, bele is lehet halni.
(Nem lehet örökké egy félresikerült összegabalyodást hibáztatni azért, hogy most nem tudok tiszta lelkiismerettel nézni senki szemébe. Fel kell vállalnom, hogy érzéketlenség-ideám már már beteges túlérzékenységem miatt nő bennem nőttön [ez jó: nő bennem], amiatt a túlérzékenység miatt, amire a gyerekorvosom már pár hónapos koromban felhívta anyám figyelmét [valójában, ha jól emlékszem, megnyugtatta ezzel valami tünet kapcsán], csak azt nem mondta, hogy beteges.)
