S marad, mint volt, a puszta lég

Mióta leszokóban vagyok az energiaitalról, egyre gyakrabban történik meg, hogy kiveszem a hűtőből, ülök mellette, dolgozom, és addig nézem a párásodó dobozát, amíg ihatatlanra nem melegszik. Aztán, nehogy végül mégis lemaradjak az élményről, gyorsan megiszom (megállapítva, hogy ez már igazán tényleg nem olyan, mint korábban).

Persze legközelebb ugyanúgy megveszem, ha eszembe jut. Nem is annyira az érzékeimmel kívánom meg, hanem az agyam akarja makacsul ugyanazt az élményt. Az illata még hat rám, ha mellettem isszák a buszon (vagy ha elképzelem), de az íze már nem.

És vidáman bealszom mellette.

Szerencse, hogy már egyre ritkábban jut eszembe.