Ha ragaszkodom a tavaly elkezdett hagyományokhoz (amit mondjuk nem valósítottam meg, de elhatároztam), akkor jövőre be kell ülnöm egy Bodolay-rendezésre, meg kell néznem valamiben Jordánt, és el kell olvasnom egy Szűcs Katalin Ágnes-kritikát.

Hű, a Simara milyen jó nadrágot vett. Süt róla, hogy vadiúj.

Ja, hogy szakmai beszélgetésen vagyok. Látok egy pasast, akit a terasz.hu Ki kicsoda-játékából ismerek. De a nevére nem emlékszem. És látom Nagy Marit. 🙂

A Közeleg az időről beszél hülyeségeket egy nő, akit nem ismerek. Jó, nem beszél hülyeségeket, de nem az előadásról beszél, hanem a témáról. Tehát mellé.

Itt a Gáspár, itt a Gáspár Sándor! (Pedig megfogadtam, hogy idén nem untatok senkit [sokaknak semmitmondó] nevekkel. De nem bírom [és voltaképpen nem is akarom] megállni.)

Azt hiszem, a nő pszichológus.

Elvileg Galamb vezeti a beszélgetést, gyakorlatilag még nem hallottam a hangját.

Lőkösnek a tavalyi haja sokkal jobban állt.

"…vagy lesznek nyomorékok a darabban látott gyerek…" – ezt egy újságíró nő mondta. Egyébként meg úgy artikulál, mintha most diktálná a cikket. De hú, nem is tudja, miről beszél… [Wahorn András: Mikor derült ki a darabból, hogy nem figyelnek a gyerekükre? Rezes Zsuzsa: Például abból, hogy az elején az asszony a gyereket említette, mire a férfi azt felelte, "de hiszen nincs is gyerek". Én itt azt hittem, hogy a Nem félünk a farkastól fog lejátszódni, hogy beszélnek gyerekről, de nincs is gyerek. Aztán kiderült hogy mégiscsak van. Az apa el is felejtette, hogy neki van gyereke. Wahorn András: Később lett a gyerek. Egyébként az apa nem a Gáspár úr volt, hanem a másik színész. De nem felejtették el. Nagyon érdekes, amit mond, de pont azt bizonyítja be nekem, hogy nehéz volt felfedezni hogy ki mit csinált.]

Miért kell nekem egy böszme nagy Raiffeisen plakátot néznem (hiszen az alatta ülőket nem látom innen hátulról), itt is, a Bárkában is, mindenütt?

Igen, Márton András végre kimondja: eddig az előadásról egy szó sem esett.

Egyébként meg alig értem be a Széchenyi térre, nagy cseppekben kopogni kezdett az eső.

Ó, most sem ismerem meg Hársing Hildát (ő volt a dramaturg, de nem jött el).

Márton sokkal értelmesebben és folyékonyabban beszél, mint az előző újságírónő. Na ja. Vagy ír az ember, vagy tud beszélni. (Oké, ismerek olyat, akinek mindkettő egyformán megy – többé is, meg kevésbé is. :-))

Hű, kiszúrtam a tömegben Mihályi Győzőt. (Idén benne van a színészzsűriben.)

Igen, ez egy jó kérdés, hogy ha "önéletrajzot" gyártunk egy szereplőnek, az leszűkíti vagy előnyére pontosítja a figurát.

Hű, Mihályi majdnem le lett hurrogva (zsűritagként ne minősítsen). És Fodor Tamás is itt ül valamelyik oszlop mögött, csak nem látom…

Most veszem észre, egy nőci a velem átellenben lévő sarokban pécébe pötyögi az eddig elhangzottakat (?) (netán csetel).

Galamb megkérdezte egy néző véleményét -> mindenki feszült figyelemmel hallgat. Nyilván ez sokkal érdekesebb, mint egymás kiszámítható véleménye. Azért nem gyenge a csaj, remélem, senki nem képzeli, hogy ilyen értelmes egy átlagnéző.

Általános vélemény, hogy mindenki magánemberként reagált az előadásra, nem esztétikai megközelítéssel. Nem láttam a produkciót, de nem azért lehet ez, mert aktuális? Nyilván csak azt lehet kívülről elemezni, ami már/még nem úgy van. Vagy lehet szerepe az ismert/új kategóriának is?

Imádom a Lőkös hangját. Meg ahogy kicsit hadar.

Vajon a Karsai megjegyezte a száznemtomhány felvételi beszélgetésből, hogy valaki (aki a Théba [és nem Thébai, ahogy kellene] Művészeti Akadémián tanul) finoman ugyan, de egyértelműen éreztette, hogy elutasítja a katonás Médeiát, amit ő tavaly beválogatott? Hosszas farkasszem – úgy tűnik, anonim maradtam.

Az Anyám orra jön (végre, bár azt sem láttam), Gothár és Verebes szólnak hozzá. Ideje folytatnom Margócsy Petőfijét, ha valaha le akarok vizsgázni Szilágyinál.

Bár hmm, mindig a szünet a legizgalmasabb: Mihályi letámadta a véleményével a pszichológusnőt – de hát ki tud a véleményre figyelni, ha az ő saját hangján mondja el?

Már nem vagyok olyan kis szende, mint tavaly – igenis merek egyedül maradni a teremben – ötödmagammal, ahol a többi magam sokkal inkább szervező, mint az énmagam.

Megjött PB . [Aki Pintér Béla.]

Verebes azért kérte, hogy ha hívják, erről beszélhessen, mert ez látszott a legmegbízhatóbbnak.

Gothár azt mondja, a legtöbb társulat nem azt játssza, amit tud, hanem azt, amit akar (illetve amit kell).

Vajon ha Pintér Béla a következő tíz évben ugyanolyan (jó) darabokat ír, akkor a következő tíz évben mindig beválogatják a versenyprogramba?

Sose leszek olyan összeszedett, hogy egy ilyen beszélgetésen felszólalhassak. (Valószínűleg azért, mert végtelenül lusta vagyok ahhoz, hogy energiát feccöljek a probléma megoldásába.)

Ősi shakespeare-i módszer: arra írok valamit, amire kell. (Én többet gondoltam bele, de kiderült, hogy a szereplőválasztásról beszél.)

Hű, megértettem, mit mondott a Szamosi Zsófiról. Ezek szerint ide igazolt át a Vígből.

Jaj, Verebes megint el akarja mondani, hogy miért nem jár színházba. Pedig már tavaly is elmondta.

Hogy amikor nincs kockázat, tapogatózás, akkor rémesen unalmas. (Nem tudom, mit vár, aki negyven éve néz színházat.) Ez neki a harmadik Pintér (és még nem unja!).

Mondjuk szerintem gyönyörű tud lenni egy évtizedek rögzítette mozdulat.

Az az érzésem, nem túl érdekes, amit írok. Idén nekem sem. (Nincs kockázat, tapogatózás…)

Tartalom és forma illeszkedése… újra kell gondolnom a Süsü-díszletemet.

Be lehet csalni valakit valahova? Ér az, ha a játékon belül játszunk, és nem jelezzük a közönségnek?

Kezd megfájdulni a fejem. Lehet, hogy tavaly túlszakmaibeszélgettem magam. A Troilus és Cressida-vitát biztos megnézem, de a többin jól el fogok gondolkodni… bár sokkal többet okosodom, ha Verebes a szemembe mondja a véleményét, mint ha elolvasom (ha elolvasom) a poszt.hu-n.

Ezen például el lehet gondolkodni, hogy ma már a női szerepeket is férfira rendezik. Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem, de mindenképpen nyerek azon, ha gondolkodom rajta. (Bár talán jobb lenne, ha a saját hibáimból tudnék okulni végre.)

Verebes szerint nem az volt a bátorság Szamositól, hogy eljött a Vígből, hanem az, hogy ott maradt.

Nem egészen látom azt az egy évet, ami eltelt. Magamban sem, de másokban sem a fejlődést.

De érdekes, hogy Thuróczynak játszva nem, de az életben nagyon tirpák hangja van.

ÁÁÁ, tavalyi kedvencünk, Hizsnyán Gézá újra a kifutón! (Biztos nem volt itt az előző másfél órában – vagy csak nagyon visszafogta magát.)

Hányszor hallottam már azt a szót, hogy poentíroz, és valahogy mindig olyan kontextusban, hogy eszembe se jutott elgondolkodni, mit is jelenthet pontosan.

Ez a Rezes Zsuzsa (újságírónő) túl aktív. Jesszasz, végigkísérte a Parasztoperát Hollandián.

Azt hiszem, bárkiről és bármiről legyen szó, soha nem fogom tudni levetkőzni a féltékenységet. Így próbáljon az ember objektív lenni…

Színészet: emlékezni valamire, ami velem nem történt meg. (Mondta Verebes. Meg azt is, hogy a rendezők nagy része aszexuális, mert egész életüket a színházban töltik. Most lehetne egy nagy közös kacagásunk Rendezőkispajtással, ha itt lenne.)

—

Szép Ernő Vőlegényét adjá elő a harmadéves színműsök – és hát ők is jók nagyon. Épp szünet van – remélem, a másik két felvonás rövidebb lesz, mert egy óra múlva kezdődik a Korcsula. Fájlalnám itt hagyni. Fájlaltam volna a Macskajáték vetítést is – egy órával a Vőlegény előtt kezdődött. Végül be sem jöttem rá, inkább aludtam. A szakmai beszélgetés után volt egy szép köröm (nem mű) – idén már nem vagyok olyan procc, mint tavaly, a vásárcsarnokban keresgéltem betevő falat után. (Gyööönyörű paradicsomokat találtam! Hatalmasakat és húsosakat!) A népeknek errefelé furcsa elképzelésük van a házi májasról – persze nyilván mindenhol azt raknak bele, amit épp találnak. Vettem bérletet, jegyeket – Stenczer Béla sehol. (Egyébként a Bóbita Bábszínházban vagyok, Sződy Szakáll törzshelyén. Most is itt van.)

Na, kezdődik.

"Itt elszaporodni?" – mondja Rudi a nősülésről. Hihi, hehe.

—

Van annak valami bája, ha az ember anyja elolvassa az ember blogját, majd megállapítja, hogy pszichológus kéne ide.

—

Ó… ó, ó, ó… Már tudom, mi csusszant le az ölemből a Bóbitában. Tavaly valamelyik szakmai beszélgetésen hevertek szanaszét Színházreklámként (a folyóiratról beszélek) funkcionáló könyvjelzők, Szervéttel (aki Henrik volt a képen), és egy évig az volt a könyvjelzőm ebben a füzetben (amibe mondjuk csak POSzT-on írok, de hát akkor is a szívemhez nőtt). És most eeeveszett, brühühű.

No de félre a könnyekkel, elég szomorú dolog van amúgy is. (Például hogy S.Andrea hazament.) A Vőlegény utolsó felvonására már nem mentem vissza, így (mivel nem olvastam a darabot) nem tudom a sztori végét. De megvan a szereposztás (ami felvonásonként változik), és legalább hangulatában el tudom képzelni (csak azt az egyet nem, hogy játszhatja el az első felvonás Kornélja és a második felvonás Sárija, Ubrankovics Júlia a harmadik felvonásban Ducit (akit az elsőben Polgár Péter domborított – szerintem zseniálisan, bár elfogult vagyok a lányruhába bújó pasikkal) – akkora az egész lány, mint egy vízipók. Lass Beáta Anyája a frászt hozta rám – nem rossz volt, ellenkezőleg: nagyon hitelesen jelenített meg egy szerencsétlen, olykor furiatikus (milyen jó szavakat bírok kitalálni), de mindenhogyan idegesítő némbert. Bár túl mű volt a sminkje. Sáriként is idegesítő volt tulajdonképpen – igen, hisztérikus, ezt a szót kerestem. Kovács Judit Mariskaként semmilyen, Kornélként nem láttam. Pálmai Anna jól hozta a cselédlányt (Pendzsit), de Kornélja nem érintett meg cseppet sem. Ennyi lány volt. A negyedévesekkel ellentétben itt a fiúkat látom erősebbnek. Sokkal erősebbnek. Schruff Milánról sokat nem tudtam meg (Zoli, illetve Nusi), Horváth Sándor is hasonló alkat, csak sokkal karakteresebb (ilyenek kellenének a commedia dell’arte produkcióhoz) – Lala és Fater volt ő. Ötvös András egyszerűen zseniális. Gyengusnéját látva pusztultam a nevetéstől (mondjuk ez nem az ő érdeme, inkább a jelmezesé), Rudija pedig elementáris volt. Nagyon sokat várok ettől az embertől. [Ahogy így visszagondolok rá, Géczi Zoli arcát látom. Biztos a fogtechnikusság miatt – lásd a Dakotát. :-)] Polgár Pétert kissé színitanodásnak éreztem (Duci, Papa), Tóth Ferencből csak a szerepet láttam (Papa), Zrínyi Gál Vince sokkal jobb volt Papaként és Pimpiként (szőkésvörös szakáll, amelyen jól áll a művér), O. Szabó Soma Rudijából pedig nem tűnt ki sok. Tényleg kár, hogy így összecsúsztam időben – lehet ám, hogy vége lett kilenc előtt, mert Sződy Szakállal megint együtt kezdtünk az Ifjúsági Házban, a Korcsulán. Ez a harmadéves zenés színész osztály volt (szerintem ezt másképp kéne írni, de így volt a programban), Pintér Béla rendezésében. Tizenhárom név van a szereplőlistán, ebből egy sem az Enyedi Éva, pedig ott volt ám, hű de jól. (Első pár megszólalása kísértetiesen A sütemények királynőjéből volt, nyilván könnyebb így, ha beugrás. Meg ha jó, akkor minek mást. [Azért persze nem feledem, hogy egy torka van a hölgynek.]) Most megpróbáltam összefoglalni az előadást Ithildinnek, és túl bonyolult, és nem is sikerült leírni, hogy miért volt megrázó, úgyhogy most sem kísérelem meg.

Folyt. köv. később, elmegyek megnézni Ithildin harmadik kyús aikidovizsgáját. Lesznek képek is.

Idén sokkal időszerűbb leszek, de persze marad a füzetbe jegyzetelés… ez a tegnap esti termés.

ÚTON VAGYOK!

Végrevégrevégrevégre… Délelőtt még voltak kétségeim (bár egy üvöltő baba igencsak igyekezett elvonni a figyelmemet), de nagy meglepetésemre alig vannak a vonaton (tehát tudtam venni jegyet az IC-re -> rendelni akartam ugyan délelőtt, de kiderült, hogy legkésőbb 24 órával az indulás előtt át kell venni a jegyet. Ki a fene gondol olyankor egyáltalán a vonatjegyre? Hát mit tudom én előre, hogy mikorra készülök el mindennel, és mi lesz a következő vonat, amit elérek? Az is nagy haladás, hogy fél négykor ráklikkeltem az Elvirára.)

Minden POSzT-nak szokott lenni tipikus zenéje (én kis naiv, úgy gondoltam, idén már mp3 lejátszóval döngetek, de mivel november óta nem írok szinkront [ergo: alig keresek, illetve keresek én, de alig találok], ismét a böszme nagy walkman foglalja a helyet a táskámban – pontosabban a szimatszatyorban, amire lecseréltem az eddig szokásos fekete keresztpántosat -, és a kazetták közül voltam kénytelen válogatni (ez önmagában még nem szűkíti le nagyon a dolgot, az sokkal inkább, hogy az új, pocsék minőségű [és általában csavaros helyett ragasztott] kazettákat a walkmanem nem hajlandó lejátszani, sőt, ha hagyom, be is gyűri). Ráéreztem most is a jóra – hát mivel kezdődött a Dolly Roll: "Játék az élet, színház az élet!". Bezony.

Nyugodtabb vagyok sokkal, mint az eddigi években. 2002-ben azért paráztam, mert egyedül mentem egy idegen városba. 2003-ban azért, mert nem volt egy fityingem se – ekkor el sem mentem. 2004-ben szintén egy buznyák nélkül, de lementem. (Ez volt ama emlékezetes zsíroskenyérevős POSzT, Vecsó szerintem sose felejti el – addig nem látott nőt zsíros kenyeret enni. Pedig nem ettem olyan sokat – kenyérre se nagyon futotta. :-)) Írtam is róla, de akkor még nem bloggal, hanem körlevelekkel zaklattam kedves (és kötélidegzetű) ismerőseimet. Majd bemásolom, vicces az is (főként az Áfium-epizód). Tavaly (2005-ben) azért azzal a hetven rugóval lényegesen jobb volt a helyzet. De akkor meg izgultam, mert sok (persze mihez képest sok – hát hozzám képest sok) színházi emberrel ismerkedtem meg az előző félévben, és akartam talizni velük, és ezt vártam nagyon (sikerült is néggyel, idén meg már Nánay is felismer talán ;-)). Most ilyesmi nem korbácsolja fel az indulataimat (és karikás ostort sem vettem szombaton Hortobágyon). "Zajlik az élet, semmitől se félek…" (Na jó, a vizsgáim aggasztanak picit.)

Ithildin (hm, ezek az álnevek…) küldött nekem műsorfüzetet – elsőbbséggel ma ért ide. A pofátlanság csimborasszója, amit a Magyar Posta művel. Mindenesetre most beletemetkezem – eddig azt sem tudtam, mire megyek. És már nagyon nyávog a macska abban a zsákban.

ÁÁÁ!!! Lemaradtam Maros Gáborról! Egy egész órával! Imádom azt a pasast, és lecsúsztam róla! Máris! Hogy lehet első nap is program?! Ez nagyon csúnya dolog tőlük! (Igyekszem leszokni a káromkodásról, mellesleg.) Meg még Lüszisztratét is játszanak ám a Jordán-Lukátsék, ami szintén egy nagy igazságtalanság, tekintve, hogy én fél tizenegyre érek a városba, ők meg már kilenckor elkezdik. (Micsoda fesztivál ez?)

Egyébként valószínűleg az egyedüllét a legjobb a POSzT-ban. Úgy értem, nincs kivel megosztani ezt a sok jót, és bennem marad végig… (kuncog).

Még Kelenföldön felszállt  egy 10-12 fős iskolai csoport. A tanár időnként megjelenik, és végigfogdossa az összes csajt. Hm, mégis érdemes befejezni a tanárképzést. [Kicsit később: most az ülések támlái mögül játszanak kukucs-játékot. A fiúk is. Ja, ha ezt nem írtam volna: igencsak benne járnak a tizenhatban. Tanár úr harmincas éveit tapodja (sárba).]

Azt hiszem, itt az ideje egy alapos évadértékelésnek. (Mármint ami a színházat illeti. Szakmai, tanulmányi és magánéleti előmenetelemre gondolva kövek érzete támad a gyomromban.) Holnap megyek a POSzT-ra (bár még nem tudom, hogy miből), tisztázzuk hát előtte, hogy miket láttam idén, és milyenek voltak. (Csak röviden. Úgyis az jellemzi legjobban őket, hogy mi maradt meg.)

Tavaly nem könyveltem el, tehát most kell elszámolnom a nyári Csárdáskirálynővel (Szeged). Sok volt a szúnyog, messze voltak, Gálffit szeretem, Stohl jó volt.

44 Feet / Tuttugu og tveir, elvittem rá Pici Húgomat a MU-ba. A Tuttugut már láttam tavaly Pécsett, a 44 Feet még ennél is jobb. Bele vagyok szeretve a Jordán-Lukáts osztályba, és ettől az előadástól iszonyúan szeretnék én is mozogni.

Teknősbéka, vagy… (haha, most jöttem rá, mekkora szóvicc is ez). Merlin, Szaitó Ajumu rendezése. Japánul, magyar felirattal. Karinthy alapján. Volt egy nagyon jó arcú srác (ahogy most olvasom a szereposztást, maga Szaitó Ajumu), ennyi nekem általában elég is egy produkciótól (igen, tudom, sekélyes vagyok, meg [Andorai Pétert idézve] "hiába, minden nő kurva", nem is bánom), de azért a pofátlanság teteje KÉTEZER forintot bezsebelni ötven percnyi bármiért!!! (Na jó, bármiért nem. De ezért igen.)

A Mester és Margarita Castorf-rendezésben (Nemzeti). Elkéstünk. Volt egy-két nagyon karakteres arc, élvezet volt nézni (akár kivetítőn keresztül is). Megfogott a One Night In Bangkok betét. (Sajnálom, de – ahogy azt Mekavita és Ildikólakótárs is megállapították nemrég, nincs lényeglátásom. [Ez mondjuk nem egészen így van – látom én, de nem érdekel.] Nekem ez volt pillanat.)

A négyszögletű kerek erdő (Madách). Erről már írtam. Lipi meg az a kis Anikó elbűvölőek.

Rögv-est (több ízben, MOM). Az utóbbi időben hanyagoltam őket. Szomorú. (Legutóbb, amikor menni szándékoztunk, előadás előtt egy órával átballagtam a tőlünk öt percre lévő MOM-ba, hogy megvegyem a jegyeket, ahogy máskor is. Erre közölték, hogy minden jegy elkelt, még a párnák is, miért nem foglaltam le előre. Há mondom hé, ilyen eddig itt nem vót. Hja, mondják [nem tudom, a valóságban mond-e bárki is ilyet, de az biztos, hogy pont ide illik], mióta a televízijóban is vannak, nem lehet ám csak úgy jegyet venni, érted vazze. Értem én. Értekeztünk Simonyi Bével, ő sem tudott nekünk helyet szerezni. VAnna végül bejutott, mert nem adta fel, én dühömben hazamentem és aludtam egy jót. Azóta nem is voltam. Szűrjük a kommerszet [nem ám :-)].)

Tu in Van (Városi). Félelmetes, ahogy Stubnya cipeli a vállán az édesapját. (Én anyámat nem tudom letenni, köhömm.) A második rész kissé idegesített elsőre (de lehet, hogy csak mert a hülye éneklésük folyton kihallatszott a ruhatárba, és nem bírtam olyan sokszor).

A tavasz ébredése (Almássy tér). Panniék előadása (jó, igazából GNM), bizonyos részei mélyen érintettek (meglehet, azért, mert mélyen ültem a színpad alatt). NEKEM tetszett a zene. A vége kicsit mintha túl lett volna nyújtva, bár ez a darab hibája.

Szűzmuskátlirevolver (Városi). Ez gyönyörű. Bereczky Péter egy ZSENI. (És ez nekem elég is. Stubnya csak a habja ennek a tortának.) De mindig, jaj, mindig megijedek a lövésektől, pedig tudom előre. A párbeszédekben pedig hogy lehet lubickolni…! (VAnna szerint ez a darab csak színészek maszturbálása. Szerintem meg mi az, hogy "csak"?)

Üvegfigurák (Városi). Jajj, a Róbert Gábor… meg az a kanapé, hát igen. Édesek. Azt hiszem, erről is írtam korábban.

Macskafogó (Pécs). Na ja, Lipics. (Minden produkcijóban megtalálom én a magam léleksimogató pasiját.) Azért jó kis előadás volt. Hogy tudják ezek vidéki nézők szeretni a színházukat… nekem ez kimaradt. Egyszer voltam csak Győrben. Meg Szegeden is egyszer, hú de régen.

Philadelphia, itt vagyok! (Zöld Macska.) A legújabb Tarr-rendezés (egyébként Feri, fájdalom, kiesett Babarczy utolsó köréből), alig láttam valamit – hátul ültem. A hangjuk jó – szeretem ez a csapatot, ügyesek. A darab annyira nem tetszett.

Három nővér (Új Színház). Bánsági Ildikó lehet, hogy mégis jó. Itt vettem meg Géczit, és itt vetettem el Almásit. Elkezdtem erről írni Nánaynak, de -fájdalom- nem fejeztem be. Pedig jó címe volt (Hintázzatok csak, lányok!). Utolsó előadás, bárkások jöttek megnézni a főnököt. Azért nem volt olyan rossz (bár furcsa volt, hogy ezúttal mindig ugyanazok játsszák ugyanazokat :-)).

Liliom (Merlin), pontosabban valami más címe volt a Hudi-féle előadásnak, egy szám, amit nem tudok felidézni. (No jó: No. "16 473") Nagyon szép képek voltak, hangulatba ringattak (ehe… Pintér Gábor főleg), meseszerű füstös élmény.

Hamlet (Bárka). Erről már egész hosszan értekeztem. Meleg volt. Balázs Zoltán irritáló.

Dakota (Városi). Géczi ismét, és Huszár Zsolt is jó. És Ficzere Béla is jó (hát még a feneke). De aki a legjobb, az a Kakasy Dóra. Annyira gusztusos, harapnivaló alakja van, tőle igazi élmény ez az előadás. (Meg a fiúk nézéseitől persze. De hát van is kire nézniük…) Fura, nem vagyok egy nőrajongó. (Kellő mennyiségű fülledtséggel persze engem is el lehet csábítani.)

Troilus és Cressida (Katona). Szünetében Vadmalactól ajándékba kaptam Menit, a gyöngymadarat. És hát Elek Feriről kellett elnevezni ugye, de ekkor még nem tudtuk, hogy ki a fenét játszik ott a sok más között. Mikor később kiderült, hogy ő Menelaosz, dobtam egy hátast… hát igen, bár sikerült a Maszák-vizsgám, nem minden Shakespeare-t olvastam el. Amúgy meg tud valamit ez a Purcarete. Szeretem a széles és mély, látványos előadásokat. (Meg a Hajduk Károlyt.)

Bob herceg (Magyar Színház). Nagyon vártam ezt, mert évek óta egyik kedvenc tévés jelenetem a nemtommelyik MASZK-gálaestről Soltész Bözse és Szabó Máté kettőse. Hát felháborodtam, amikor kiderült: nemcsak hogy nem ők a főszereplők, de az első részben egyáltalán fel sem tűnnek, aztán meg minek! Semmi dramaturgiai jelentőség! Bah! (Csak szépek ám, de nagyon…) Egyébként meg mű az egész, rondán csinált, gagyi, műfajra szégyent hozó. Tóth Sándor nem tud énekelni, Béres Ilona meg nem akar. (A mellettem ülő, általam beszervezett párocska odáig volt az előadástól. Még szerencse.)

A talizmán (Katona). Túlságost be volt ez harangozva nekem, és ahhoz képest döcögősen indult. (Meg igen kellemetlenül éreztem magam az előadás közben, egész más okok miatt.) Meg hát irritál a Nagy Ervin. Én nem tehetek róla, lehet, hogy ügyes, de számomra élvezhetetlen. Fullajtár remek volt (tényleg Törőcsik-paródia?), Érsek-Obádovics is (tudom, tudom, amit ő csinált, az nem színészet, de akkor is, na), meg hát Elek Feri. Csákányi és Fekete meg hű, de mennek egymáshoz zsenialitásban. Szotyola forever! 🙂 A végén már tudtam nevetni is.

Még egyszer hátulról (Új Színház). Az első felvonást kb. húsz percre rántanám össze, nagyon nyögvenyelős. (Így hát mindenki annyira együtt érez Gáspár Sándorral, aki a rendezőt játssza.) Trill Zsolt olyan Balázs Zoltán-féle karakter nekem – ezzel, azt hiszem, mindent elmondtam. A második rész, az igen. Az ott volt. (Mégsem csalódtam akkorát Menzelben.) Vass Gyuri ugye nagyon bejön, de most valamiért nem fogott meg. (Itt a Gáspártól meg a Botostól kell elolvadni. Mindig ilyen Poppy-szerű akartam lenni, szép álom, hüpp… pláne egy ilyen rendező mellett […csorog le a székről…].)

Tartuffe (a Budapesti Zsidó Színkör előadásában, sajnos nem tudom, helyileg hol voltunk), Orosz Eszter (szaktársam) remek Dorine (egyébként persze hogy ez a legjobb szerep), Yeti sem rossz, Juhász István (tudjátok, a tavalyi POSzT-on az Arturo Ui kapcsán megemlítettem) igen jó, Köves Dóra meg hát magával ragadó. Galambos Attila lenne az, kiért érdemes, de hát Cléante-ként nem sok vizet zavar. A többiek felejthetőek, sőt, felejtendőek. No jó, Lojális úr vicces volt. A rendező kimondottan ellenszenves, a közönségben sok rokonszenves (és ismerős) arc. Csak olyan szűk volt az a pince.

Koldusopera (Bárka, főpróba). Végre elérkeztem a tegnap estéig. Kardos Róbertből kezdek kiszeretni – ez a jumpszerű bongyor haj meg a hosszas borosta nem viszi jó irányba a fejformáját. Úgy tűnik, Egyed Attila lesz a nyerő – borzongató hangja van, meg különben is, nagyon szépen szerették egymást Balázs Zoltánnal (aki itt Bicska Maxi, és a Hamlethez képest sokkal emberibb feje van – megkockáztatom: ha most látnám először, kicsit messzebbről talán még kedvelhető is lenne), kár, hogy nem vitték tovább a viszonyt. Seress nekem túl magas és vékony, de hű de jól állt neki a Peacock-kabát! Szélesvásznú volt, azám! (Jajj, erről jut eszembe a tragédia: Debrecenben nem viszik tovább a Józsefet a következő évadra – végérvényesen és mindörökre lemaradtam róla! Lehet, hogy sírok is mindjárt… Nagynéném egy hónapja dolgozik náluk munkaügyisként, tőle tudom. Hüpp.) Varga Anikót imádom, de ruha nélkül valahogy olyan furcsán feszít a méltóságából. Ezért nagyon kár volt (szerintem). Ahogy a Kocsma Jenny daláért is – Mezei Kingának olyan jó hangja van, miért nem énekli ki végig a sorokat? (A többi songgal is így volt ám. Mintha gyorsabbak is lettek volna a kelleténél. Kezdek rendezői koncepciót sejteni mögötte.) Varjú Olgával tartottuk magunkat régi szép szokásunkhoz – de hát a vörös paróka kis túlzás, nem? Bundában pedig sokkal kövérebbnek látszik, hogy ismerném hát meg, ha nem nézek előtte szereposztást? Spolarics szokásosan pompás. De Törőcsikkel meg Garassal nagyon csúnyán becsaptak. Én vártam őket, bizony, aztán meg csak hangfelvételen vannak. Összbenyomás: ez a sok jó színész elvész abban a nagy vívóteremben. A második szünet előtti bohóckodás szánalmas. De egy ilyen előadástól érzi az ember, hogy fel akar kapaszkodni a színpadra.

Igen, voltaképpen azért kell (üres erszénnyel és indexszel is) mindenképpen elmennem holnap, hogy fenntartsam magamban az igényt, azért, hogy feltöltsön, és egy ideig megint úgy érezzem, hogy érdemes kepeszteni.