Korábban hivatkozott instant bejegyzés a jövőmről (remélem, benne leszek).
„Arra a sok mindenre gondolok, Oskar, amit tettem. És arra a sok mindenre, amit nem tettem. A hibák, amelyeket elkövettem, számomra nincsenek többé. De nem vonhatom vissza azokat a dolgokat, amelyeket nem tettem meg.” (Foer)
Sajnos nem jegyeztem fel, hol olvastam a napokban, hogy az élet ott kezdődik, ahol az ember kilép a komfortzónájából.
Ami azért kétségbeejtő, mert 1. hát élet ez??, 2. én egészen határozottan úgy képzel(t)em, hogy akkor kezdek majd igazán élni, amikor végre az egész kis világom egy óriási komfortzóna lesz.
Meg azt is olvastam, hogy a félelmet bizalomra kell lecserélni.
Ami azért elég őrült dolognak hangzik ahhoz, hogy kipróbáljam.
Pedig (ezzel szemben) azt hittem, az önkontroll a veszélytől véd meg (az önkontroll véd meg a veszélytől).
Unatkozni egyébként sem fogok, mivel úgy néz ki, belátható időn belül törlesztem az összes adósságomat (mínusz diákhitel), és leadom minden munkámat, szóval igen nagy a valószínűsége annak, hogy hamarosan kitör a világvége, beüt egy magánéleti katasztrófa, megszűnik a munkahelyem vagy elvállalok valami orbitális faszságot, ami vagy nem fér bele az időmbe, vagy iszonyatosan sok pénzembe fog kerülni, de jó eséllyel ez a kettő együtt.
Izgatottan várom (nem a jó értelemben).
Közben meg attól tartok, ha továbbra is vagy itthon ülök, vagy a munkahelyen, bele fogok kövesedni abba a hitembe, hogy soha többé nem lehetek érdekes senki számára, hacsak nem egy másik otthonülőről van szó, akinek szintén nincs élete. És nem akarom, hogy egyszer csak beérjem egy unalmas és bezárkózott emberrel. Nem akarom beérni azzal, akinek én ilyen állapotban jó lehetek. Vissza akarom kapni az életemet. Azt, amelyikben tanultam, mászkáltam a városban és találkoztam emberekkel. (Még jó, hogy legalább kasszázni járok. Amit egyébként
hét éve csinálok, tegnap számoltam ki. Hát istenem, idáig sikerült jutni színházvonalon. Mondjuk megismernek a színikritikusok, ez is része volt a nagy tervnek. Nem pont így.)
Mások hogy bírják ki, hogy az egyetemi évek után beszorulnak egy egyetlen munkahelyre?
Leszámítva persze azokat, akik már az egyetemre is úgy szorultak be, és végiggürizték, a szak jellege folytán.
„Az életben való előrejutását leginkább a saját tudatlanságának felismerése akadályozta, mely hátrány mindent egybevetve sajnos túl kevés embert sújt.” (Pratchett)
És még egy paradoxon a végére (mindennek a végére kellene egy paradoxon, úgy hiszem, csak hogy ne legyen már mindenki olyan pimaszul magabiztos):
Mindig is úgy terveztem az időbeosztásomat (a rövid távú életemet), hogy nem voltak benne más emberek. ÉN felkelek, fürdőszoba, konyha, szüttyögés, ÉN elindulok dolgozni, ÉN dolgozom a saját menetrendem szerint, ÉN elintézem a délutáni dolgaimat arra, amerre terveztem, azzal töltöm az estémet, amivel ÉN kitaláltam, és ha elbaszom az időt, hát ÉN basztam el, MAGAMNAK. Hosszú távon pedig épphogy tele vagyok mindenkivel, nagy család, rengeteg barát, kollégák, minden este máshol pajtizás. Megdöbbentő. Mármint az, hogy sosem éreztem ebben ellentmondást. (Persze, mert a kész komfortzóna hámjából már ki lehet rúgni.)
Ide még annyit: mielőtt az ember életet adhat, meg kell tanulnia elfogadni azt.
(Saját.)
(Lehet, hogy írnom kellene egy Anthony de Mello-könyvet.)
