Nekem az lesz majd a módszerem, hogy rólad álmodom

Korábban hivatkozott instant bejegyzés a gyerekkoromról (aki ma vagyok, nem volt benne).

Hogy lehet, hogy gyökértelenség érzése kámpicsorított el a tandemhonlap olvastán. Mert az én buzgó lokálpatriotizmusom szétrobbantott közösségeken alapszik, illetve gyakorlatilag megszűnt a kiindulópontja, válaszolom meg. Elengedtem, miközben görcsösen próbáltam fenntartani, és ez azért lehet egyszerre, mert megtartani azt jelenti, hogy a jelenben tartani, az én fenntartási kísérleteim pedig inkább a múltat akarták továbbvinni, nosztalgiától csöpögve üresedtek ki. Slovensko, olvasom, és sírhatnékom támad, ami megint nevetséges, de hát hol van nekem a mögülem. Hol van nekem hova visszamenni, hol van nekem Krasznahorka.

Mondom ezt azzal együtt, hogy nemrég eldöntöttem, ellenzem a kötődő és az értékalapú nevelést. Tudniillik nekem eddig még mindig mindkettő csak káromra volt. (Sosem gondoltam volna magamról, hogy egyszer majd egyetértek azzal, hogy töröljék el az osztályzatokat. Az ÉN ötöseimet! Hát nem! Hát de.)

Ezzel szemben rájöttem: tulajdonképpen azért rágom magam olyan sokáig egy-egy problémán, mert senki nem igazolja vissza, hogy megértette, hogy velem ez történik, látja, hogy mi játszódik le bennem, senki nem nyugtázza. Folyton igazolok, mert nincs sehonnan visszaigazolás (de jók is voltak a pszichodrámacsoportok!), és nem mehetek tovább, nem hagyhatom elveszni a problémámat, amíg a kulcsemberek (akikkel persze többnyire nem beszélek) meg nem értették. Az problémacserbenhagyás lenne. Az a minimum, hogy mindent le kell írni.

Szóval feedback kell, minősítés nem (mert ahhoz mérem és igazítom magam).

Ugyanakkor arra is sikerült rádöbbennem (nem értem, én tényleg sokat olvasok, ilyen alapvető evidenciákra miért MAGAMTÓL kell rájönnöm?? mire való az előző generáció, ha nem arra, hogy ezt a tudást továbbítsa?), hogy a pofára esések korának igenis a gyerekkornak kellene lennie. Arra való ugyanis. Ez az egész felnövés lényege, nem az, hogy botladozás helyett egyszerűen várjuk, hogy kinőjön a lábunk, abban a hitben, hogy ezzel majd automatikusan gátfutóvá is avatnak.
Mindent el fogok követni, hogy a gyerekeim ezt normálisan meg is éljék.

„Hittem benne. Nem voltam ostoba. A felesége voltam.” (Foer)

És ezzel vajon mihez is akarok kezdeni, miért írtam ki, mit remélek megtanulni ezekből a keserű mondatokból, egyedülálló anyák blogjából, a hűség és a ragaszkodás evolúciós és lélektani megközelítéseiről, ennek az egyetlen kézzelfogható eredménye csak az lehet, hogy a siker kilencvenkilenc százalékos valószínűsége esetén SEM vágok bele semmibe, mert nekem legalább száztíz kell. Megint mindent elméletben akarok megtanulni. Komolyan mondom, férjhez kellene mennem csak úgy kipróbálásiból, nem ennyit agyalni elköteleződésen meg egymás nyakán élésen, hanem durr bele, AZTÁN meglátni az elméletet a konkrét problémák mögött.

Csak hát nem könnyű ez úgy, hogy tudom: tisztátalan lelkiismeretre EGYÁLTALÁN nem lenne szabad családot építeni. És nem nyugtat meg, hogy mindenki ezt csinálja, és továbbadja a megoldatlan problémáit az elsőszülöttnek (a maradék meg persze megkapja a maradékot).

Hát persze, hogy túl sokat gondolkodom. Addig kell, amíg még képes vagyok rá. NEM AKAROM, hogy eljöjjön az az idő, amikor olyan sok új információt kell befogadnom és olyan mértékű lenne a lemaradásom, hogy inkább feladom az egészet, és makacsul csak a múlttal és a saját világommal foglalkozom, meg sem próbálva megérteni az újat.

Pedig ha olyan konzervatív, makacs és kudarckerülő maradok, mint amilyen most vagyok, ez fog történni.