Azt hiszem, hogy álmomban a macskád is voltam

Olyan többé sose lesz, hogy valaki kézen fog és megoldja velem a(z elsősorban vele kapcsolatos) problémáimat. Ezt az ajándékot kétszer megkaptam, nem éltem vele, nem jön harmadik. Felnőttség van.

[Ehhez képest ennek megírása után egy nappal megkeresett E Néni, hogy mégis mi a faszomért nem hívom fel soha, igazán rettenetesen bántó, ahogy fütyülök rá, kapjam be. Nem tudja, hogy fütyülésről szó sincs, hiszen négyszer egy nap rá (is) gondolok, amikor számba veszem a bűneimet, a gátlás egészen másmilyen. És olyan jó volt. Megvigasztaltatni attól, akit megbántottam. Ülni újra a fotelben és most először szinte csak panaszkodni, gyengének lenni.]

Aztán volt ez az álmom. Amikor a világom összezavarodni látszik, az agyam többnyire meglep valami ilyesmivel, amiben gyakorlatilag mindent megmagyaráz, aztán hagyja, hogy kezdjek vele, amit akarok.

Na jó, ezt most mégsem írom le. Lényeg, hogy ha végre feladom a szégyent és hajlandó vagyok kiadni magam, de rossz helyre, akkor nem lesz kapacitásom véget vetni a vélt külső ellenség (akiben pedig megbízhatnék) és az animusom közti harcnak, mert közben magamat próbálom kivakarni a megalkuvás és a tévedés mocskából, aztán persze mindkettőt elviszi a róka, és ott maradok csonkán egy animával, de legalább békesség van, állapítom meg. Imádtam, annyira jó volt a sztori meg a szimbólumok. Például amikor a halott nagyszüleim csókolóztak.