Pótlólagosan.

Tegnapról: a Zörgő rondót egészében véve nem találtam annyira érdekesnek. (Így utólag azt gondolom, a hirtelen beállt csöndbe bekiabált Köcsögök kifejezés mégsem beépített elem volt.)
Bodolay rém jól szórakozott. Szerintem ez olyasmi, amit csinálni jobb.
Talán az emberek közötti kapcsolatot hiányoltam. Néha volt, de az kevés. És a székekkel sem volt semmi kapcsolatuk, csak használták őket. Ez így unalmas. (Ám legyen, a Boci, boci tarka visszafelé szórakoztatott.)

Közben megnéztem a Fodor Tamás rendezte ’81-es Woyzecket. Eddig azt hittem, hogy ez egy érdekes darab, milyen kár, hogy nincs befejezve. Most azt gondolom, hogy teljesen érdektelen. Vagy az a baj, hogy túlságosan ismerem a szöveget, és nem lepett meg az előadás. (De, egyvalami meglepett. Hogy mennyire felnyomta a libidót abban a sötét moziban.) Vagy hogy ez a kevés szöveg elveszett a játékteret körbeálló sok néző között. Ha visszagondolok rá, nem Woyzecket látom, ahogy rakódnak rá a másodpercek, hanem egy pasit (szerintem Székely B. Miklóst), aki úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy körülötte vagy ötven ember szorongatja a retiküljét, és áll egyik lábáról a másikra. Nem jó.

Ezután megéltem első ivós posztolós estémet. Még sosem volt kivel. Most Ferivel kiültünk a Dantéba, és míg dübörgött a Balaton koncert, színházról és világról cseréltünk eszmét, a POSzT céljáról és hogy hol csúszik félre, szakmai belterjességről, lehetőségekről, rendezői szándékokról, hatásról, hangulatról, pszichológiáról, Kantról, társadalmon kívüliségről, férfiról és nőről, elszállásról.
Feri végtelenül bölcs, szerintem letagad vagy negyven évet. (És ahhoz képest milyen jól tartja magát!) Élvezet vele beszélgetni. (Meg hallgatni is. Szeretem azokat az embereket, akik mellett nem zavar a csend.) Nyilván kezd rájönni, mennyire sekélyes vagyok, de nem zavar. Arctalan kép róla, gonosz FoTóth.