Még a mennyország is fád

POSzT-napló 2.

Belefásultam ebbe az egészbe. Unom, és utálom magam, hogy nem csinálok semmi értelmeset. Kezd kiborítani, hogy már vagy négyen megkérdezték, hogy dolgozni megyek / jöttem-e a POSzT-ra. Ki? Én? Ugyan mit? Ne vicceljünk már. Just for fun, mondom erre mindig, de tulajdonképpen nincs benne semmi fun. (Just a little fun, please.) Időrablás. Szakmai beszélgetések helyett inkább alszom, úgysem mondanak semmi értelmeset. A felolvasószínházak borzasztóak. A vizsgaelőadások jók, de Csehovot már annyira unom, hogy az kifejezhetetlen. (Miközben ingerel is, ez persze nem meglepő. Szerencsétlen nyomorultak, nyavalyognak, ahelyett, hogy lépnének valamerre. Akár hátra. [Én is hány éve tervezem a moszkvai szilvesztert.]) A Kertben üldögélni unalmas, és az egész iszogatást áthatja az, hogy hamarosan haza kell indulni egy undorító vizesblokkal bíró gusztustalan szobába (ahol nincs internet), és ép lábakkal is egy óra séta az út, az enyém viszont szétment. (Legalább elhoztam volna valamelyik fordítandómat.)

Pakkhelyzet.
Természetesen a második, vastagabb nadrágot képtelenség lenne hordani ebben a melegben. Az alapértelmezett nadrágom viszont büdös. Juhé. Ma este kell mosnom, de a kollégiumban nincs szappan. A fél uborkám a táskámban rohadt meg. Az egyetlen cipőm nyomta a szerencsétlen lábujjamat, meg meleg is volt, úgyhogy vettem egy leárazott papucsot. Ami a Kultúrkertben (ülve) elkezdte törni a talpamat. Meg a lábfejem belső oldalát. És mire hazaértem, a lábujjaim között is hólyagok lettek.

Vadmalac szerint a Cseh Tamás-est tette túl magasra a lécet. Na, az fantasztikus volt. Tehetséges énekesek, remek hangszerelés, és csak néhányszor tévesztettek szöveget. Így akartam volna én mindig énekelni ezeket a dalokat. Csak Jumpot sosem lehetett rávenni a karaokéra, mert szerinte Cseh Tamás „nem énekel”. Na majd mostantól.