– A beleegyezésemet adni… annyit jelent: megölni önt. Ha elutasítom? Ártatlan emberek vére szárad talán a lelkemen. Nagyon komolyan gondolkoztam ezen, és lelkem minden erejével kerestem a kiutat ebből a szörnyű dilemmából. S most, végül, elhatározásra jutottam… […] Amikor megtudtam, hogy ön beszélni akar velem, elhatároztam, hogy idejövök, mindent elmondok, és önre bízom a döntést. […] Úgy szeretnék a sírba szállni, hogy senkinek a vére ne tapadjon a kezemhez. […] Ehhez az ön jobbik énjéhez, az emberibb emberhez fordulok, és könyörgöm, mondja meg nekem, a legjobb lelkiismerete szerint, az igazat: mit tenne ön az én helyemben?
 Hosszú hallgatás következett. Majd Bögöly Montanellire emelte a szemét.
 – Én mindenesetre magam dönteném el, hogy miként cselekedjek. És vállalnám tetteimért a felelősséget. Nem csúsznék gyáván és képmutatóan egy másik ember lába elé, hogy oldja meg helyettem a problémáimat. […] Éntőlem kérdezi, hogyan cselekedjék! Mi ütött magába, jóember? Hát nem elég nekem a magam baja, hogy még az ön felelősségét is a vállamra vegyem? […] És még ön beszél kegyetlenségről! […] "Szíveskedjék, uram, aláírni a saját halálos ítéletét. Megszakadna a szívem, ha magamnak kellene alákanyarítanom a nevemet." […] Ha nem volna ez olyan iszonyatos, hát roppant mulatságosnak tartanám!

Melegem van.

Szabad sajtót akarnak (az internet korában), erre betörnek az MTV-be, és kiürítik a csokiautomatákat, vazze. Odamennék és pofánbasznám őket. Én ott egy hete még gyereket sétáltattam, parasztok.

Nem említettem, hogy komolyan fontolgatom az ingatlanvásárlást szülővárosomban. Ahogy sétáltam a villasoron, rengeteg lepusztult kúriát láttam, amiből némi zúzással remek színjátszótereket lehet kihozni. A belvárosban is megnéztem egyet, hihetetlen jól néz ki, szerintem semmire nem használják, és potom áron hozzá lehetne jutni. Csak egy kicsit gyakrabban kellene hazajárni. Angyali béke száll meg, ha egy kicsit megállok ott a csöndben.

Üres óránkban Pirivel bejártuk a sulit – olyan helyeket, amiket tíz éve már csak az álmaimban láttam, de úgy elég sűrűn. Nosztalgikus szagok között próbáltam megtalálni nagymamám tablóját, nem sikerült. Utána belebotlottunk az Emlékpontba, ami a Bícs Háuzba épült. Középre betették Ivánt (nem egészen értem, hogy bírja meg az üvegtalapzat), meg más szobrok is vannak a pincében, ahová már nem jutottunk be, sajnálom, mert esetleg ott lehet valami nagyapámról. Ez igazából egy vásárhelyi Terror Háza, Schmidt Mária-produkció. Igazából csak egy hatalmas lufi. Már attól kipukkadna, ha leszednénk a tetőt. Pöttynyi interaktivitás egy hodályban. Rém röhejes, ahogy Lenin ül a falon, lábai a levegőben.

Fáj a bal indexem.
Pedig sokat-sokat akartam írni az első, vásárhelyi osztálytalálkozó remekségéről.

A heti pechsorozat persze folytatódott, a vonatról vágtattam be a suliba, épphogy. Hiányzott pár, nekem is hiányzó emberke, a tanárok meg főleg hű de kevesen voltak, ezt külön sajnáltam. (Még érkezéskor elrobogtam vécére, ami a biológiaterem mellett van. Régi, kellemetlen emlékek törtek felszínre. A tanárnő valóságos terrorista volt [főleg a kémia viselt meg], bár szerettem, és keserű félmosollyal gondolok arra, hogy ha ott maradok, ma állatorvos lennék.) Mulatságosan indult a dolog: én nem tudom pontosan, milyen hagyományok szellemében vezénylődnek le az osztálytalálkozók, de mélyen megdöbbentem, amikor drága osztályfőnökünk nyúlós, nyálas, fennröptű, magaskölt és nosztalgikus beszédbe fogott. Szarkasztikus megjegyzéseim Piroskát kisebb röhögőrohamokba hajszolták, de kíméletlen voltam. Ezután egyenkénti életbeszámolók következtek, és ekkor még nem gondoltam, amikor a tanárok mondták, akkor is csak kétkedően ciccegtem, de a végére valahogy kezdett olyan érzésem lenni, hogy ez azért tényleg erős osztály lehetett (főleg, amikor elhangzott a "titeket még válogattak" mondat). Sose gondoltam, hogy bármilyen előnyt élveznék, amiért nyolcosztályos gimnáziumba járok, és ebből a burokból még most sem szakadtam ki egészen – egyszerűen nem hiszem, hogy a világ nagyobbik fele hülyébb. És most sem azt látom, hogy hú, mi milyen jó csapat voltunk (tényleg sajnáltam, hogy kimaradt a második fele), hanem hogy húbasszus, ilyen sok múlik a tanárokon? Hogy a biológia és a kémia tényleg szerethető tantárgyak lehetnek, még egy vadállat mellett is, annyira, hogy kijön egy osztályból négy orvos meg még három egészségügyis? És akkor én meg ott szívok a nagymúltú Kazinczy Ferenc Gimnáziumban, gyakorlatilag magamra hagyva? Persze, gondolhatná az ember, hogy akkor a humán vonal erősebb. Hát lófaszt. A történelemtől egy életre elvágtak, a magyartanár meg valahogy másképp próbálkozott, mint kellett volna. (Ezt csak abból gondolom, hogy a Bethlenben Radics anyánk most is ódákat zengett egyik építész fiunkról, akinek érettségi dolgozata az országos legjobb tíz közé került, szaktársa, a kazinczys építész arc meg büszke volt arra, hogy nem olvas szépirodalmat, és azóta sem. Holott a bethlenes magyarórákért nem voltam annyira oda.) És akkor a három jogászról meg a lelkes pedagógusokról inkább szót sem ejtek. Az egyetlen, amiben most erősebbnek látom a Kazinczyt, az a nyelvoktatás. Oroszból átképzett vásárhelyi tanáraimnak köszönhetően több évig csak pislogtam angolórán, most is jókora lemaradásban vagyok a győriekhez képest. (Na jó, a latinórák színvonalasak voltak. Fájlaltam is, hogy Czega papa nem jött el.) És érettségire mindenkinek megvolt a két nyelvvizsgája. A Bethlenben azért egyesek az elsőt is most tették le. De hát valamit valamiért. Most nem lennék szinkrondramaturg. Azért jövő héten a kazinczys talin majd elbeszélgetek drága osztályfőnökünkkel (aki egyébként jobb matektanár, mint akivel kezdtem) arról a helyes, ballagásunk utáni évben rólam megjelent évkönyvbeli cikkről (állítólag a diákok írták, de senki még csak nem is tudott róla), amelyben én mint egy békés alföldi mezővárosi iskoláslány illeszkedtem be ügyesen a naaagy és színvonalas gimnáziumukba, hát fulladjon meg.

Azért furcsák a tanárok. Minden jó sztorira kiválóan emlékeztek, például az énektanár (akiről egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy hány éves, mert [talán botoxtól] kisimult arcát látván nem hiszem el, hogy már anyámat is tanította) sugárzó szemmel beszélt a remek hangokról, hogy előtte se meg azóta se tudott egy osztállyal három szólamot énekeltetni, és milyen jó volt, eközben nekem principális emlékeim, hogy szegény kicsinált tanárnő sírva rohan ki a teremből, meg hogy ekkor leveleztünk legjobbakat Judittal. És kedvencének, az üdvöskének, akiről még egy külön mondatban is megemlékezett, énekfüzete sem volt, év végén az enyémet kérte el, és átragasztotta rajta a címkét, hogy valamit be tudjon mutatni. Hát ennyit az élvezettel teli közös munkáról.

Az azért meglepett, hogy a fizikatanár szeretett volna minket osztálynak. És hogy ilyen mély nyomokat hagyott benne, hogy mégsem. Meg hogy milyen esendőek mind. És olyan őszinték. Sajnálom, hogy velem ez így nem tudott annyira kialakulni, mert nem voltam ott a pörgősebb, eszmélősebb utolsó négy évben. De nagyon jólesett, hogy maradtak emlékek rólam. (Ezen lehet sírni is. Annak meg örülni, hogy a sokaknak emlékezetes zalaegerszegi kiránduláson én is részt vettem.) És hogy egy kicsit kíváncsiak rám. És hogy kaptam egy mondatot a kabátos fickótól (aki minden nap jött a menzára barna táskájával, narancssárga Centrum szatyrával, letette törzshelyünk mellé a fogasra, és ment a tálcákhoz), és figyelt rám, és beszélt a gyengeségeiről.

A kaja nagyon jó volt, rengeteget ettem, de mindig csak akkor lettem rosszul, amikor ráittam a Theodora ásványvízből.

Az est emlékét őrzi egy névtábla, "Takátsyné Farkas Irén" felirattal.

Ezek után jól fel kell kötnie a gatyát a Kazinczynak. Jövő héten arról is beszámolok.

Ma délelőtt kissé elkiabáltam ezt a dolgot. Mármint hogy mindennel sikerül időre végeznem, és ez azért milyen klassz, pedig mennyi meló van. Aztán az volt, hogy (miután tök pengére felkészültem a Nemzeti hagyományokból, és egész éjjel egy Maszák-tanulmányt olvastam róla, ami még kipihenten is mazochizmus) beérek nyolcra a suliba, Margócsy sehol. Kiderült, hogy rossz teremben várunk, át a jó terembe, ahol négyünkön kívül csak másik három – így nem indulhat szeminárium. Várunk a jövő hétig, hátha sikerül még levadászni pár embert (nincs az az állat rajtunk kívül szerintem, de mindegy). Ha már így lett egy kis szabad időm, megreggelizek, gondoltam, és békésen a büfében. Közben a következő problémákat kellett volna megoldanom: megtudni, hogy mennyi illetékbélyeg kell a pályázatra, összeszerkeszteni a produkció leírását, kinyomtatni a mellékleteket, megtudni a pályázati adatlapunk sorszámát, találni egy netcafét, ahol van Word is meg nyomtató is, elkapni a szófajtan-alaktan tanárnőt, nyitni egy újabb alszámlát a CIB-nél az NKA-pályázat miatt, venni illetékbélyeget, találni egy T-Pontot, ahol vissza tudom kapcsoltatni a telefonomat, majd felhívni Gyaurt, hogy sikerült-e befogadó nyilatkozatot szereznie, felhívni Dzsigolót, hogy nem akarja-e átírni a szakmai önéletrajzát, felhívni Andicseket, hogy mi a táncteremtulaj ismerősének a száma, és felhívni valamelyik lakótársat, hogy túrja elő a számlatömbömet. Rádöbbentem, hogy itthonról netezni azért sokkal egyszerűbb, ezért hazaindultam – nem értem a napok óta tartó hatalmas dugót, de hülye voltam, hogy nem villamossal mentem. Egy óra alatt hipp-hopp összeszerkesztgettem a szövegeket, fölraktam netre, konzultáltam Dzsigolóval, megbeszéltünk egy talit háromnegyed háromra – ami csak azért necces, mert fél négyre mentem bébiszittelni. De ott még nem tartunk. 🙂 Fél tizenegy után (kicsit késve) elrohantam E Bácsihoz angolórát tartani – hú, keményen megdolgoztattam, de már ráfért. Közben ért a Mester hívása – az NKA-honlapon az áll, hogy magánszemély nem adhat be pályázatot.

Ekkor még nem hittem el.

Fél egykor elindultunk, hogy találkozzunk E Nénivel, és ebédeljünk a Kék Rózsában. Közben ért az újabb telefon, hogy az NKA illetékese is ezt állítja, mellesleg meg beomlott pár Melchiades-kurzus helyszíne és a Kerek a káposzta próba- ill. bemutatóhelye – mondjuk erről még később tárgyalunk. Kettőkor búcsút vettem Eéktől, és indultam volna a Deák tér felé. Ekkor kezdhettem elveszteni az ép eszemet, mert bevillant, hogy nem is erre kellene mennem, hanem gyorsan ki a körútra, át a Nyugatihoz a T-Pontba, ahol már voltam egyszer, tovább a Délibe a CIB-hez, és háromnegyedre a Moszkván termek. Nemcsak ott szúrtam el, hogy itthonjártamban nem néztem netet (ki tudja vajon, mikor szűnt meg a nyugati T-Pont), hanem ott is, hogy kifelejtettem a számításból a szóf-al-tan tanárnőt. De az nem maradhat ki, hiszen holnap (az első óradőpontban) én útban leszek egy tatabányai ügyvédhez, szóval most kell aláíratni az indexet. Várakozás a villire, várakozás a hetesre (föl nem férések, miegyéb), majd jé, a tanárnő azért írta ki az ajtajára, hogy háromig benn van, mert éppen szakdolgozati szemináriumot tart. Á, ne nyissunk be, ráér még az index, hogy nézne az ki, különben is késés van. Még jó, hogy a metrón nincs dugó. Kifelejtettem, pedig fontos, hogy Gyaur rapid mozgósítása révén közben sikerült befogadó nyilatkozatot szerezni a Kassák Klubtól. (Igen, kavarni azt tudok.)

Tali Dzsigolóval a Moszkván, alig negyedóra késéssel, rossz hírek közlése, új tervek kovácsolása. Az Andicseknek kölcsönígért szoknya, átöltözés és NKA-honlap átvizsgálása végett gyors kiugrás a villamosról, fel a kéjlakba, és tényleg: egy aprócska mondat-homokszem került a gépezetünkbe az elmúlt négy nap valamelyikén – magánszemély NEM adhat be pályázatot. Még jó, hogy időben szólnak, csesszék meg. Pedig mindenre találtam megoldást, de tényleg mindenre. Gondolom, át kellett szerkeszteniük az egész adatlapot, mivel ott még szerepelnek magánszemély pályázóra vonatkozó pontok. De hát miért is fájna a fejük ilyesmi miatt, én naiv. Valakinek biztos jól jön az a sok okmánybélyeg meg befizetett egy százalék.

Ezek után rohanás a fiúkhoz – legalább egy probléma megszűnt, bár lett helyette hat másik. Uzsi, bújócska, doktorosdi, vacsi után első fürdetésem velük – és Vajk nem akarja megmosni a füle mögött. (Inkább NKA-szerű bonyolult, de megoldható problémák, mint ezek az egyszerűek és makacsok. Na jó, csak vicc volt…)

Nincs Melchiades-honlap, emilben hirdetek. Hétvégén osztálytalálkozó Vásárhelyen, de nem tudok egy nappal hamarabb hazamenni az ügyvéd miatt (az indexbeíratásról nem is szólva), délután meg muszáj lesz OSzK, mert keddre meg kell írnom a régimagyaros szemináriumi dogámat Wathay Ferencből – ki más lenne olyan balek, mint én, hogy bevállalja az első órára. (Persze hétfőn van zárva az a hülye könyvtár, mikor máskor.)

Nem is tudom, miért rémültem meg, amikor a fiúk ráállítottak a fürdőszobamérlegükre, és ötvenhárom kiló voltam, ami hetente egy mínuszt jelent a legutóbbihoz képest. Számíthattam volna rá. A két hete (potom áron – de mi a fene az a potom?) vásárolt farmer is kezd lecsúszni rólam. Az én szép, kemény fenekem már a múlté. Orvoshoz kell mennem.

Mindenkitől komolyan elnézést kérek azért a három óráért, ami most fejeződött be, nem gondoltam, hogy eddig húzódik. Egy ponton úgy éreztem, hogy hasznos és van értelme, most úgy látom, hogy teljességgel haszontalan és értelmetlen volt, aminek azért nem örülök felhőtlenül.

Sajnálom, nem tudtam (és nem is akartam igazán) megállni. Annyira örülök az ilyen fotóknak. Még több van a wiwen, Melchiades Csoport profilban. Lehet véleményezni és anyázni, mert self-made.

Akkora balfasz vagyok, jobb, ha senki nem adja a másikat, csak a fal.

Kellemetes társasági eseményről érkeztem haza: spontán felindulásból elkövetett commedia dell’artés találkozó követte a Föld Színház Taliga király előadását (nem derült ki egyébként, hogy miért taliga, sőt, bennem egyéb kérdések is megfogalmazódtak, például hogy miért vette be magát egy Táltoskirály a Taliga király elfelejtett várába [netán elfelejtette, hogy a Táltoskirály elnyerte tőle kártyán? ez mondjuk adna némi pszichológiai magyarázatot zsigeri idegenkedésére a bal oldaltól, és itt nem a ronggyá olvasott Magyar Nemzetre gondolok], miért van akkora para a félemberrel [aki szerintem nagyon viccesen fél, de a közönségnek egyszerűen nem volt kedve visítva végigröhögni az előadást, pedig lehetett volna], ha aztán a királylány seccperc alatt tejbe fojtja, vagy mi, mondjuk ezt sem igazán értettem, meg a táskás huszonnégy fejűt sem [az este folyamán a szeme alatt is megjelentek, hát ilyen hatással van Thália a színészekre], meg a homokozó szimbolikáját is kissé kidolgozatlannak éreztem, a későn jövő néző poénjának meg nem nagyon volt helye, már ha az egész darabot tekintjük – azért pofázok egyébként ennyit, mert a Metro lelkemre kötötte), és majdnem mindenki ott volt, kivéve a Svédlányt meg a Feltűnő Eltűnőt (úgy volt egy ideig, hogy a Mester is beugrik, de végül mégsem), és nagyon jó volt, született egy gyengécske ufóvárós jelenet is például, aztán meg kiderült, hogy előző életemben egy kő voltam – ez mondjuk nem tetszett annyira. Például a Csokoládé egy tábla volt, a Tanú meg egy postaláda, szóval ez valahol nem igazságos, egy buta, kemény és hideg kőnek lenni (a Gyaur mondta is, hogy télleg hideg, mert nem jött rá, hogy éppen ellenkezőleg).

De azt hiszem, többet kell írnom az előadásról, mert mindhárom komédiás csibém olyan kedves volt velem este, egészen meghatódtam. (Dzsigolóról, Metróról és Gyaurról beszélek, ők voltak az aktív szakasz. A Tanú, a Csokoládé, Rendezőkispajtás és jómagam passzívan ültünk a nézők között.) És az a jó, hogy lehet őszintén, mert mindhárom komédiás csibém… stb, stb. Vagy mondjuk pont ezért illene visszafogni magam, de hát abból ki tanul. (Mellesleg azért találtam furcsának "lajos" kommentjét az Erzsébethez, mert tökre nézői szemszögből írtam az előadásról – máshoz nem is értek -, és mi más lenne az ő céljuk, mint eljutni a nézőkhöz? Ha így van, ahogy gondolom, örülni kellene minden visszajelzésnek, főleg, ha az olyan pozitív, mint az enyém. Legalábbis én úgy éreztem, dicsérek.) Szóval kurvára vontatott volt, de több ponton mégis magával ragadott. Például volt egy kép, ami erősen emlékeztetett erre a széklábtáncoltatósra (hogy úrinő maradjak). Meg amikor a Ló kijött a homokból, és azt hittem, történni fog valami jó (aztán persze csak az történt, amit az előítéletem súgott). A homokozó-körözős-táltosos-hipnózis marha jó ötlet, a bicikli nagyon-nagyon ott van, a verekedés meg a kártyázás is, és a szülők-lány elszakadás meg a fiú hazatérése súlyos, és amellett, hogy vicces, nagyon tragikus. (De lehet, hogy ez csak ilyen pszichodrámás mellékhatás.) Ez ellensúlyozza az elejét, ami vontatott, súlytalan, és színészileg pocsék. Voltak hangi műrezegtetések, szemöldökráncolások, egymásbabeszélések, jelenléttelenségek és sok-sok fölösleges csönd. A főszereplő ügyes volt, a rendező meg nézze még meg többször egészben, mondjuk a második sor széléről. A darab felfogása nagyon tetszett, a jelenetek tartalma és mondanivalója is (bár a Huszonnégy fejű táskáját tényleg nem értettem, és ha az a bürokrácia akart lenni, hát nagy mellélövés). A tér sem rossz, csak tanuljanak meg benne a közönség felé fordulni.

Kértem autogramot a Metrótól, Mucsina Gyuláné részére (mondjuk mást írt rá, de oda se neki), utána álltunk még egy kicsit a hidegben, én zaklottam, végül elindultunk. A Queenben kötöttünk ki, és vetésforgóban beszélgettünk. Nagyon szeretem ezeket az embereket, és tényleg nagyon megérintett Metro hozzáállása a köztünk kialakult kapcsolatrendszerhez (persze lehet, hogy csak be akar nyalni, mert még lóg a táborpénzzel), most már tényleg újraolvasom az Egri csillagokat, megígérem. Nagyon felpörgetett volna egy kis bélés a grépfrútlevembe, még szerencse, hogy nem volt annyi pénzem (ez a körülmény egyébként kisugárzott csoportra is), ki tudja, mit tettem volna ennyi gyengédséggel piciny lelkemben (hát nem is véletlen e bejegyzés címe, ahogy egyébként semmi sem véletlen)… mais vous pleurez, milord, ca, j’l’aurais jamais cru… Még hogy nem nyilvánítom szét a magánéletemet, haha.

Ideje lefeküdnöm, talán már ők is szétoszlottak. Amikor otthagytam őket, egy záróraközeli fapados kocsmában hallgattak népdalokat, négy nagydarab törzsvendég társaságában, akik közül az egyik feneke nekiment Rendezőkispajtás hüvelykujjának (engem is megviselt volna).

Ja, és azt hittem, előttük már nem nagyon jöhetek zavarba, hiszen például különösebb gátlások nélkül énekeltem vagy epiláltam előttük Terényben, de hát ölég furcsának és indokolatlannak éreztem, amikor Dzsigoló és Metro közére fogva vonultam a Király utcán. Mindazonáltal nagyon jó, hogy vannak olyan kispajtásaim, akiktől lehet simivel búcsúzni. 🙂