Hogy nem verte ki a szememet…
Miért pont én vagyok a saját magam vakfoltja, a szememben a gerenda, a fa az erdőben.

(Ha ezt a nekem rettenetesen fontos szöveget tényleg Ákos írta, ahogy azt egy kommentelő állítja, akkor nem egyszer, de kétszer akarok meghalni [először a stúdióverzióhoz képesti előadás miatt, évek óta ki akarom ezt posztolni mindenféle apropókból, és évek óta várom hiába, hogy valaki rendesen feltöltse, hogy hangozzék, értődjék úgy, ahogy {nem így, mert ez méltatlan}].)

Az írást is ki kell lopnom a napomból (vagy éppen bele), annyit mindenesetre röviden megjegyeznék, hogy 1. kicsit ijesztő ez, hogy a Szabó Magda-regényekben én sosem látom a bűnt, mindenkinek annyira megvan a maga igazsága, hogy csak azt érzem, milyen rettenetes az élet, a körülmények, meg hogy nem kommunikálnak az emberek rendesen, aztán elolvasok egy-egy elemzést, vagy Sz. M. saját véleményét, hogy miről szól az a regény, és meglepődve nézek, hogy ne már, ennek erkölcsi tanulsága van, embereknek meg VÉTKEIK, miközben szerintem egyszerűen csak úgy viselkednek, ahogy az a természetüktől meg a tapasztalataikból telik, teljesen logikus, érthető és megérthető, és persze így van rendjén (lásd még ezzel kapcsolatban, mert közben rájöttem, hogy már írtam erről, csak azért merült fel most megint, mert mindjárt a végére érek, és fogalmam sincs, miért az a címe, hogy Pilátus [a Danaidát sem értettem volna, ha meg nem magyarázza valahol, nyilván mert már a kelleténél, úristen, mennyivel több férfiba hordóba töltöttem az egészségesnél mennyivel több vizet, mondtam volna itt is a végén, próbáld még, Katalin, egyszerűen csak peched volt, ha ügyes leszel, végül majd ÚGY fog szeretni, úgy, ahogy neked jó]: „Mennyire romlott lehetek én belül, ha így meg tudok lepődni azon, hogy Esztert torzult személyiségnek, bomlott elméjűnek mondják. [Én Irén vétkeit sem láttam elsőre.]„), 2. most már nem tudok úgy arra menni, pedig ismét egyre gyakrabban kell majd, hogy ne az legyen az első, utolsó és középső gondolatom, hogy SOHA nem akarok újra a hetedik kerületben lakni, hogy bírtam ezt ki, mikor lett ennyire undorító, jézusom, aztán lehet, hogy csak azért támadt fel ez a zsigeri utálat, mert megint kinéz egy költözés, de nem, NEM, nem adom a Moszkvát, hát tegnap is mentem a Rókusba, mellette lelkesen söprögette a csikkeket egy narancssárga ruhás, óvatos távolságra a templom tövében oszló óriási darab szartól, nekem jött egy galamb, kinek kell ez, itt legalább tudja az ember, hogy a Vérmező úti bokrokat egyszerűen NEM közelítjük meg, és kész, 3. ami a reumalumbágót illeti: kösz, jól vagyok, 4. fontos felismerés, hogy az én übergigamega referenciaszemélyeim nem úgy tesznek nekem keresztbe, hogy mindenkit hozzájuk mérek, ezért soha senki nem lehet elég jó és [innen kitöröltem egy csomó obszcén(nak ható, ám valójában tökéletes valóságábrázolású) félmondatot] bár ez sem alábecsülendő veszély, főleg a [cenzúra ismét] tükrében, hanem hogy ÉN vagyok HOZZÁJUK KÉPEST, csak akkor vagyok, ha látnak, csak akkor virágzom, ha rám süt a napjuk, megszűnök létezni, ha nem figyelnek rám, ezt én már annyira megszoktam, valósággal hiányzik, és akkor már meg is magyaráztuk, mi ez a reszketés a lábamban az utolsó négy sor (meg a reggeli videó) óta (kibaszott elvonási tünetek!!!).

Na. Bővebben majd később (már ha).

Nem jutott volna eszembe ezen gondolkodni, ha nem érkezik annyi észrevétel (vagy inkább kérdés) az előző bejegyzésre, de ha már, meg kell osztanom: szerintem a most épp mire gondolsz kérdés pont olyan, mint az, hogy milyen volt a székleted tegnap. Vannak olyan helyzetek és viszonyok, amikor van értelme és fel is lehet tenni ezt a kérdést, de azért lássuk be, az esetek többségében a kérdezőnek egyáltalán és határozottan semmi köze hozzá.

Mi marad egy ember sajátja, ha már a buta, kisszerű, gyerekes, gonosz vagy mocskos gondolatait is kiszednék belőle?

És ha még egyszer előadom valakinek, hogy a napokban végiggondoltam ezeket, és megállapítottam, hogy ebben a dologban még mindig a Mester volt a legközelebb valamihez, amit kölcsönösségnek lehet nevezni, és ez azért elég rémisztő, mert hát az is hol volt attól, akkor légyszi legyen ott valaki, aki eszembe idézi, hogy nem azért ő volt az egyetlen*, aki sosem kérdezte meg szex közben, hogy most meg épp min gondolkodsz, mert annyira bele tudtam feledkezni a jelen pillanatba, hanem mert mindig magával volt elfoglalva, és ha észrevette is, neki tökéletesen megfelelt, hogy megfelelni próbálok.

Ezen marha nehéz ám túllépni.

*Oké, nem olyan drámai ez, hogy ő volt az EGYETLEN, inkább mondjuk ki, ő volt az egyetlen a háromból, na. De ugyanez a mondat hasonló helyzetben azért többször visszatért, és fog is, amíg.

Tulajdonképpen ha reálisan belegondolunk, úgy igazán kívülről nézve és mindent egybevetve: óriási dolog, hogy eltartom magam, és ez olyasmi, amit eddig nem becsültem eléggé magamban, sőt, inkább lenéztem, mert hogy ugye mivel és milyen áron és milyen körülmények között. Gazdasági helyzet ide vagy oda,

…áh, mire végiggondoltam, hogy ezt hogyan fogalmazzam meg úgy, hogy semmiképp se támasszam alá a Mester azon megjegyzését (ami könnyen lehet, hogy egyáltalán nem meggyőződésből fakad, inkább kifejezetten ledorongolási célzattal született), hogy egy felnőtt embernek márpedig van BKV-bérlete (ez volt a véleménye arról, hogy bringával járok dolgozni és mindenhová, és sose jutott eszembe azt mondani neki, hogy felnőtt embernek, baszdmeg, autója van), aztán annyira összekuszálódott a gondolatmenet, hogy megint egy kis csírának érzem magam. Megyek is vissza fordítani.

„Elgondolta, hogy ebben a piszkos fantáziájú világban az embert vagy valaki feleségének tudják, vagy a kurvájának nézik – s ha nem az egyik állapotot böjtöli, bizonyára a másikat vezekli.”

Hogy én mindig az egyikben vezeklem a másikat (miközben böjtölök), ez most már több mint sok. Hogy mennyire taszító az előbbi és fájdalmas az utóbbi, pedig azt hittem, hogy vége van, kirepült az ablakon, aztán megint: inger, ingerválasz, nincs inger, fájdalom. És azzal szembesülni, hogy ez nem jelenség, ahogy néha gondolom, hanem kifejezetten nekem szól.

Legyen már vége.
Kezdődjön már valami.

Édes istenem, mekkora különbség. Hogy évekkel később megcsinálja, és rettenetes és katatón és ezzel pontosan kifejezi – nem azt, ami az eredeti dalban van, hanem ami a hallgatóban. Így mantrázzuk mi ezt, épp ennyire őszintén, esélytelenül.

Bátorcsaj: És mit tanít ezzel neked az élet?
folkus: Hogy a fiúk hülyék!!
Bátorcsaj: Pontosan. Az élet MINDIG ezt tanítja. Mindegy, milyen módszerekkel, de mindig ezt.

Eddig észre sem vettem, milyen gonoszan szarkasztikus nővel lakom együtt.

Szerintem amikor azt mondják valakire, hogy nem önmaga, akkor azok éppen hogy azok a helyzetek, amikor felsejlik belőle az a valódi, legigazibb, belső, rettegő kisgyerek, aki ő valójában, minden kontroll és egó és rárakódott viselkedési formák vagy éppen nevelés-csiszolások nélkül, amikor még a szituáció sem engedi neki megúszni a helyzetet.

Ritkán érzem ennyire önazonosnak magam, érzem, hogy valójában nem vagyok más, mint egy lazán feszített ideghúr, nincs semmi más ezen kívül.
Félek.

Ivás, írás, sírás a koncerten. Percről percre rovatunkat olvashatják, élő közvetítéssel a Hunnia Art Bisztróból.

(Tudom, mondtam már, de akkor is: kicsit ijesztő és rosszul érzem magam amiatt, hogy mostantól mindenki azért szív, mert egyszer (sokszor) én rosszkor vagy rosszul vagy nem mondtam ki valamit – nekem viszont még mindig jobb így, mint ha én érezném magam úgy újra avagy még mindig.
[Nem mondom meg, ha bejössz nekem. Sajnálom. Még mindig jobb, mint amikor úgy mondtam, hogy közben „kapcsolatban” voltam. Nem mondom meg, hogy szeretlek. Sajnálom, még mindig jobb, mint amikor a négyéves kapcsolat második évében megmondtam, majd elviccelték. Nem kereslek? Sajnálom. Még mindig jobb, mint ha az orrom előtt jönnél össze valaki mással, miközben én azt hiszem, hogy tartunk valamerre.]
Mindenki, mindenki szív ezzel, én is.)

Amikor már azt hiszem, hogy túl vagyok mindenen (és zavar, hogy el is hiszik nekem), simán jöhet a háttérdünnyögésnél épp csak egy picit hangosabb vodkus csehtamás (vagy egyéb muzsika, tulajdonképpen, milyen borzasztó ez, hogy minden hallgatott zene annyira hozzákapcsolódik az épp aktuálishoz, hát nem is lehet másképp hallgatni SEMMIT, mint izgatottan, zaklatottan vagy fásultan – mert ami nem ilyen, azt az ember nem is hallgatja, nyilván, nincs miért), és megint fáj az élet, sebaj, már szedem a gyógyszert, két-három hónap, és vége. Kár lesz érte, mondjuk. Lehettem volna a Cicciolina.

Szóval suhannak, visszaszállnak, furcsa módon legelőször is a ciszterci kollégium a POSzT-on. Ördökatlan. A gyík. Tamás. (János és Tamás.) Csak a másodikon látni lámpát. Korábban hazamenni megölelni valakit.

Most már minden egymásra rakódik, mint a kőzetek. Az alsókat távolivá és koncentrálttá nyomja a többi, a felsőket meg lepusztítja a szél, nincs ezzel mit kezdeni.

Hány könnycseppel lehet meggyászolni valamit? Mennyi kell ahhoz, hogy ne fájjon? Ha pótlék nélkül akarom, márpedig. Talán azt a legnehezebb meggyászolni, ami egyáltalán nem is volt.

Megfelelő állapotba kerülve (értsd: amikor nem tudom lefoglalni magam mással) úgy siklanak ezek a sorsfordító mondatok, kulcshelyzetek, amikor lehetett volna, de nem tettem semmit („Megbántottalak valamivel?”) a homlokom belső felére vetítve, mint egy automatára állított ppt.

Ki kell izzadnom magamból, ha másképp nem megy. Ujjbegyszúrással nem lehet vérátömlesztést csinálni.

Ha meg élvezni is sikerülne végre, milyen jó lenne azt is úgy, hogy nem gondolok közben senkire. Magamra se.

Gyakran gondolom, mennyire nyersek, kegyetlenek a kamaszok, senkinek az első szerelmi, szexuális élményeit nem lenne szabad egy kamaszra bízni, aztán belegondolok, én vajon mennyivel jártam jobban, hát ugyan már, van, aki érzelmileg sosem nő fel, aztán ugyanott tartunk. Az első csókról meg beszélni is kár. (Vagy bármelyikről, tulajdonképpen.)

„Azt, hogy két álomból egy legyen, játszom egy néma reggelen.” Ez minden kézzelfogható törekvésem, ha racionálisan visszatekintek.

A bölcsek köve, tudjuk, Krisztánál van (mondjuk nem erről volt szó, de akkor is):
„ahogy egy angliai nagyon okos pszichológusos szereljük-meg-a-gyereket-műsorban tanultam, tudod, ahol a pszichológus beköltözik:
IGNORE HIM! IGNORE HIM! DON’T SAY ANYTHING!
YOU ARE DOING SO WELL, IGNORE HIM!”

(Aztán hogy ez tényleg egészséges megoldás-e, igazából attól függ, hogy ki a gőzgép a történetben, ezt fogalmaztam meg, csak hogy mentegessem magam [a gőzgépet].)

Aztán ha nem könnyként csapódik ki, akkor máshogy, de hány megíratlan vagy megírott blogbejegyzés ér fel egy könnycseppel?

Pedig mintha bőgni járnék koncertekre. Tavaly például háromból két Bikinit végigbőgtem (sose vette észre, akivel voltam, mondjuk).
(Ha hamarosan nem tanulok meg rendesen sírni, vagy rákos leszek, vagy alkoholista.)

És a forró város miatti fájdalom is ráépül, köztes rétegként (az legalább kölcsönös volt, ritkaság).
(„Ha már kérded, érzelmileg az velem a helyzet, hogy egy férfival titkos viszonyom van” – mindegy, csak „lábjegyzet lesz […] jövőbeli történelemkönyvben”.)
„S most itt vagyunk egy újabbfajta nagy pocsékolásban.” (Mondhatnék pazarlást is, igen. Ha már a spórolást említettem. („Én sarkon fordulok nagy jelek közepette.”)

Mintha azon múlna bármi.

„Ez úgy komplikált, hogy a lelkemen át jutva csinálj csodát.” De így nem lehet, hogy arcom eltakarva alszom, hiába van fejem az öledben. Így az ember nem bújhat az ágyába. És „Isten megmentsen attól, hogy tudjam, mire gondolsz te”.

Ó, hogy a MOST sosem akkor van, pedig mennyire alkalmas lenne az életre.
Úgy, ahogy a legfontosabbat nem tudjuk kimondani, naná, de az úgyis kimondhatatlan, persze. Mindamellett nagyon fontos tudni, hogy ha hiányérzetünk van, akkor ott bizony hiány van. Szótlanul vagy szavakkal, de. („És ezzel még nem mondtam semmit.”)

„Túllépek szavakon, túllépek magamon.”

A Presszónál például sikerül. Ott a koncertélmények felülírják az egyebeket. Akkor is, ha a konyhában valaminek a helye príma hely.

Azt hiszem, nagyon fontos pontokon mindig túlzásokba esem. Mintha markolóval próbálnék kigyomlálni egy tarackot. Ami így persze hogy sikerül, csak hát akkora a földlabda, hogy a tarack tulajdonképpen kiválóan éldegél tovább ugyanúgy, ahogy addig, én meg azt hiszem, hogy lett valamim. Igen, túl nagy és látványos vagyok néha.

Meg szélsőséges.

Lehet, hogy a direkt közlés kiábrándító, de lássuk be, az esetek többségében az embernek pontosan erre van szüksége. Hogy kiábránduljon.

Mert még ez is jobb, mint ha nem ugyanabban a jelrendszerben kommunikálunk.
Hogy ne akkor gondoljam (gondolhassam), hogy baj van, ha sms jön, hanem ha nem. (És igen, ilyenekbe is bele lehet halni. Kicsi, de mély halálok.)
Akkor is, ha a másik nem ígért semmit. (Akkor tízes skálán mennyire jó ötlet ugyanezt csinálni? Mi ebből a kiút?)

„S féltem magam, mi lesz, ha majd túlontúl előre dőlök” – hát megmondom, az lesz, hogy a föld felé énekelek, nehogy túl előre dőljek. Csinálom már egy ideje. Vagy az éterbe, egyre megy. Tűrüpp-türűrüpp-türűrüpp.

Mennyire meg kell dolgozni (nekem is!) azért, hogy a végén ekkora együtténeklés bírjon lenni. Miért nem lehet kihagyni az elejét, hogy rögtön a jó vége legyen.

Olyan vége, amiből hiányzik az eleje, teljesen, mintha sosem lett volna. Mert még mindig képes vagyok a Gatyadalra ropni hazafelé. Elképesztő.