Nem elég a napi egyről két-háromra emelkedett közéleti sokk, tegnap még a MAGÁNÉLETEMBEN is ért egy! Pedig már azt hittem, nincs magánéletem! És a végére kiderült, hogy tényleg nincs!

Mindjárt mesélem, csak lenyelem a falatot.

Az úgy volt, hogy bőszen jegypénztárazok a Jurányiban, amikor a Gabnai elmenőben így visszaszól nekem, hogy „maga a Gabi?”.

Ezen a ponton még nem tudtam, hogy mi miatt fossam össze magam – törzsolvasók tudják, hogy valamikor 2005-ben úgy adta meg a jegyet a tantárgyára, hogy még írok neki tíz… bármit. Mindegy. És hogy MEGJEGYZI az arcokat, szóval.
És én azóta is lógok neki a tízből kettővel.

Teltek-múltak az évek, minden POSzT-on keresztülnézett rajtam, a drámapedagógia program is megszűnt az ELTE-n, amikor egy undorító vitában az én drága pasim szeretőm verbális bántalmazóm exem előhozta, hogy mekkora kis seggarc vagyok, pedig a Gabnai hogy benyomott volna a Zsöllyébe (amíg volt). (A vonatkozó blogbejegyzés linkje.)

Én kb. ennyi háttérinfót tudtam, és ez mind le is pergett a szemem előtt, mire kimondtam, hogy „ööö, igen”.

Miután kimondtam, az futott végig, hogy spiritusz.hu, meg Ahol hely van, de tulajdonképpen e-mailt is váltottunk és telefonon is beszéltünk egyszer, amikor jegyet foglalt a Jurányiba. (A telefonból persze semmi nem derül ki, de az e-mail végén ott a nevem.) És hát ugye MINDENKIT megjegyez. Úristen! Meg fogja kérdezni az izéket!!

Ez a program még le sem futott teljesen, amikor egyszer csak azt hallom, hogy „mi van a Lajos Sándorral? Külföldön van, vagy mi van vele? Ezer éve nem hallok felőle!”.

Na itt egy egészen új forgatókönyvet kellett összerakni a fejemben, és még bőven nem készültem el vele, de automatikusan rávágtam, hogy már pont két éve nem beszélünk, fogalmam sincs, mit csinál, gondolom, itthon van, néha látom a troliból a fényt az ablakában („a Dohány utcában?”) (nem tudom, miért pont ezeket a hülyeségeket mondtam, annyi más hülyeség eszembe juthatott volna), erre azt mondja, hogy „á, hm, hát csak hogy tudjuk, hol kell rettegni”. A jegypénztárosi vigyor közben újra megtalálta az arcomat, a robotpilóta azt válaszolta, hogy „hát, én úgy mindenhol rettegek, de közelebbit nem tudok”, és még valami előadással kapcsolatos infócsere után elváltunk.

(Ekkor benyitott a pénztárba Roxi, és azt kérdezte, hogy TÖRTÉNT VALAMI?, mert látta a fejemet. Mindegy. Sorok álltak még előttem.)

Sztorizgattam már többször arról, hogy volt ez a mi fel nem vállalt kapcsolatunk, tudjátok, nem megyünk sehová a lakásán kívül, nem mutat be embereknek rendesen, otthagy a színházban előadás végén, majd otthonról felhív, hogy menjek utána, amikor Ribizliről mesél a tanítványainak, úgy vezeti fel, hogy „ismerek egy nyulat” – gondolom, a papucsomról azóta azt meséli embereknek, hogy az előző lakó hagyta ott.

Ehhez képest úgy két éve a Stúdió K előtt Cserje félrevont, hogy én már nem vagyok együtt a Lajos Sándorral, ugye. Ööö, akkor is így kezdtem, de hát persze voltunk Terényben, és onnan tudja, meg hát na. Nagyon megnyugodott, mikor mondtam, hogy nem (esküszöm, emlékszem, hogy ezt a sztorit már leírtam valahol, de nem találom), és azt is elmesélte, hogy amikor pár éve a POSzT-on beültem a rendezésére, és ráköszöntem, mennyire megijedt, mert hogy volt az az összeveszésük a Sándorral, és hogy én majd valami botrányt csinálok vagy ilyesmi. Ezt így előadta nekem iksz év után, hogy komolyan sokáig FÉLT TŐLEM. (Miközben meg kedves volt és barátkoztunk és izé.)

Most meg ez.
Nem elég, hogy szemlátomást rajtam kívül mindenki tudta, hogy kapcsolatban vagyunk, de még azóta is Mrs. Raszputyinként vagyok számon tartva színházi körökben!!

Nem térek magamhoz!!
Nem csoda, hogy nem vettek fel dramaturg szakra!

Na csak gyorsan pár sort a három téma egyikéről, mert már unom, hogy amikor beesek az ágyba egy laza háromórás alvásra hajnali négykor vagy este nyolckor, az agyam bekattan, és ezekről értekezik hosszan valós és képzelt személyeknek, de leginkább egymásnak.

Hír. Végül felülkerekedett a józan paraszti ész, meg hát eljött az ideje mindennek, ami ezt nyilvánvalóvá teszi: a HM, és az azt követő „reméljük, jól felhúzták azt az óvszert” mondat nem azt jelentette, hogy „nem nagyon tudom kivenni, mi ez a folt itt a képernyőn, ezért inkább ráfogom, hogy a sárgatest”. Négy dolog dőlt el egészen bizonyosan, egy, hogy akár akarom már azt a gyereket, akár nem, hétszentség, hogy NEM egy vizsgálószékben akarom megtudni széttárt lábakkal, kettő, hogy nem is reggeli kómában tesztcsíkra pisilve (btw, egészen a második elütésig komolyan hittem, hogy én fordítottam a használati útmutatóját), nem tudom, szerintem az lenne a legjobb, ha megszállna a szentlélek, vagy ilyesmi, a harmadikat meg a negyediket nem mesélem el.

Kalandjaimról Mekk Elekkel és a P3-mal, kedves gyerekek, később olvashattok, mert látod, elalszik anyuka a megesett hölgy a bukott Madonna a nagy didikkel az üveggolyó, elolvadt a világ és lélek lép a lajtorján.

Gyorsan csak annyit jegyeznék meg ennek kapcsán, hogy igen, épp ma jutottam erre, hogy egyszerűen hihetetlennek tartom, hogyan működik ez a dolog az egészségüggyel, úgy értem, nem az a hihetetlen, hogy milyen szar a rendszer, mert én már bármit el tudok képzelni, hanem az, hogy működik, ennek ellenére fenn van maradva a társadalom, élünk, stb.

Soha nem volt még súlyos betegségem, de az utóbbi pár évben kipróbáltam pár dolgot, különböző területeken. A múlt héten még azt mondtam volna, illetve van is egy ilyen emlékem, hogy ezt megfogalmaztam valami kapcsán, hogy a reumatikus fájdalom a világon a legrosszabb. Akkor is, ha enyhe. Hogy csinálhatsz bármit, nem múlik el, és egyszerűen nem tudsz megfeledkezni róla. Ma abban vagyok tökéletesen biztos, hogy állandó gyomorpanaszokkal KÉPTELENSÉG értelmes munkát végezni. És nem vakbélgörcsökre gondolok, egyszerűen csak napi kétszer három órát elvesz a komfortérzetemből az antibiotikum, amit szedek, nem kifejezetten fáj, de olyan bosszantó szinten állandósítja a kényelmetlenségérzésemet, hogy semmi másra nem tudok mellette koncentrálni.

Illetve ez így nem igaz. Amikor annak idején náthásan mentem iskolába, mert még nem engedhettem meg magamnak, hogy az első torokkaparásra hanyatt vágjam magam egy boldog és pihentető C-vitamin kúrának, tesiórán mindig elmúltak a tüneteim. Egyszerűen a fizikai terhelés miatt a szervezetem nem engedhette meg magának, hogy másra koncentráljon. Kidugult az orrom, nem voltam bágyadt, túléltem a túlélhetetlent. És ez ma is így van, amikor hajtani kell – akkor nincs betegség, nincs láz, nincs semmi. (Ellenben amikor leadtam az anyagot, és nekilátnék pihenni, neadjisten szórakozni…)

Viszont – szerencsére – most pont az van, hogy nem eszement hajtásban kell a dolgaimat intéznem (legalábbis a nyolcórás munkahelyemen). Meg van olyan is, hogy gondolkodnom kell hozzá. Kreatívkodni. Nem csak tolni ezerrel.
Egyébként nekem kicsit tetszik ez a (valahol normális) működésmód, bár idegen tőlem, és még nem is megy túl jól.
De sajnos mivel nincs extrém terhelés, nincs stresszhelyzet, kurvára azzal telik már a negyedik napom, hogy bármiféle értelmes munkavégzés helyett azt figyelem, hogy mikor múlik már el ez a gyomorizé, vajon ha többet ettem volna, jobb lenne-e, nem kellene-e elhagynom a grapefruit cseppeket, vajon lesz-e hányingerem, na végre elmúlt, basszus, nemsokára be kell vennem az esti adagot, kell szereznem valami KAJÁT, mert enni kell rá.

Meg tudtam csinálni az orrműtétem éjszakáján, hogy hajnalig fordítottam, eldugult fejjel, száraz nyálkahártyával, hőemelkedéssel, orosz szakszavakat kérdezgettem az éjszakás nővértől, mert nem volt meg az összes szöveg angolul – mert le kellett adni az anyagot. Képes vagyok nagy terhelés alatt, szar körülmények között intenzíven dolgozni. Nem gondolom, hogy bennem van a hiba, amikor azt látom, hogy normál terhelés mellett, csak egy nagyon picit szar körülmények között KREATÍVAN dolgozni képtelenség.

A tavaly nyári kis reumaszerű ideggyulladás-izém közben, pontosabban miután elsőre nem jutottam el orvoshoz, és pár hét múlva újrakezdődött, akkor komolyan megdöbbentem azon, hogy ilyen jellegű tünetekkel, hogy legszívesebben a falat kaparnám, már ha fel tudnám emelni a bal karomat, több hónapos várólisták vannak. A reumatológiára. Miközben ez pont nem olyasmi, amit egy dolgozó ember ép ésszel hetekig el tud viselni. Volt, hogy felfeküdtem a tárgyalóasztalra napközben, mert már nem bírtam függőlegesben.

És emberek ezt évtizedekig csinálják akár. Hogy akár csak nagyon kicsit, de folyamatosan fáj valamijük. Nem úgy, hogy ha rossz szögben tartják vagy rosszul mozdulnak. Hanem mindig, megszokhatatlanul.

Nem lennék egy nagy túlélő, ez is eszembe jutott tegnap, amikor már nem láttam a szokásos havonkénti kis migrénemtől. Ha valaki azt mondaná, hogy mostantól márpedig ez lesz, én azt mondanám, hogy köszi, de nem. Mindig agresszív és harcos típusként gondoltam magamra, de hülyeségekkel egyszerűen nem akarok foglalkozni. Eszembe jut az a rákos bulvárszar a Belvárosiból, hát ha engem egyetlen nyomadék antibiotikum is ennyire kasztrál, soha az életben nem tudnám elhitetni a szervezetemmel, hogy élni akarok, olyan gyógyszerekkel, amik szétcseszik az emésztésemet, akár eszközei a gyógyulásomnak, akár célja, mármint hogy beálljunk egy állandó és stabil, ilyen gyógyszerekkel egyensúlyban tartott életre.

Ez egész egyszerűen vállalhatatlan, inkább döfködnék magamba napi ötször ujjnyi vastagságú tűket izomba, mint hogy egy életen át folyamatosan fossak vagy ilyesmi.

Lehet, hogy kezdő gyógyszerező vagyok, meg az az igazság, hogy az első menstruációm után is pontosan ugyanezt gondoltam: NEM LÉTEZIK, hogy ez a dolog rendszerszinten működni tud. Hogy emberek ezzel együtt tudnak élni. És dolgozni közben. Meg mindent, amit még az ember csinál ezen kívül (nem tudom, mit csinál). De akkor is. Ez nem normális.

Most eszembe jutott, mi lesz, ha történik valami a fogaimmal. Na ne, erre az egészre nekem se időm, se pénzem, csak az a baj, hogy nem hagy ott a falkám az út szélén, hanem életképtelenül is nagyon sokáig fogok élni. (Mármint ha nem rajtam múlik.)

Áh, inkább megyek aludni, mintha helyrejött volna a gyomrom. (Igen, nemcsak a munka nem megy, az alvás sem.)

Legközelebb mesélek nektek a nőgyógyászok legijesztőbb szaváról (HM), meg arról, hogy kurvára ne örülj, ha már csak két hét van fizetésig, és még mindig van egy tízesed, mert az élet hipp-hopp elintézi, hogy egyetlen óra leforgása alatt tizenöt mínuszban legyél, PLUSZ a gyomorpanaszok (plusz a HM).

Gudnájt.

Megpróbálom ezt nagyon lassan és szemléletesen megfogalmazni, hogy értsem.[ref]az a tudás, amire még nem állok készen, még csak félig van meg, vagy egy déjà vu-ből, egy álomból bevillanva, úgy törlődik a cache-ből, ahogy a curlingkorong előtt söpörnek, csak visszafelé[/ref] (Olvastam valamit, ami kapcsán beugrott, mindegy.)

Abban a világrendben, amiben én hiszek, pontosabban eddig csak azt hittem, hogy hiszek,[ref]a „tudtam, csak nem sejtettem” értelemben, ahogy pl. azt is tudom, hogy reflexmasszázzsal el tudom mulasztani mások fejfájását, görcseit, de az enyémet, na azt biztos senki sem, mert van ugye az ÉN, meg a világ („És hol van Mabel?” „Ő egy másik zsákban.”)[/ref] a lehető legjobb és legfelszabadítóbb dolgok egyike, hogy tulajdonképpen nincs lehetőség mellényúlásra: azok a dolgok, amikhez rosszul állunk hozzá, egyszerűen nem működnek.

Rosszul: rossz indíttatásból, perverzióból, betegen, hiányból, fájdalomból, túlozva, szégyellve, manipulálva, önbecsapásból. Satöbbi.

Nem azért nem működnek, MERT rosszul csináljuk – a rendszer nem engedi.

Az én világrendemben is van egy magvető-példázat: a jó mag jó talajra hullik, és a rossz magnak sosem lesz mázlija.

Hadd hozzam ide a Mestert megint.
Amikor az önfeladásnak, a meghunyászkodásnak és a megfelelni próbálásnak olyan egekbe robbanó szintjén léteztem, hogy effektíve barátságaim mentek rá, akkor azok a mindennek ellenére és épp ezért különösen húsbavágó mondatok, hogy nem állok ki mellette, hogy direkt ellene „dolgozom”, hogy ő nem tud velem mit kezdeni, hogy velem nem lehet együttműködni, ezek nem felém irányuló bántások, nem az ő projekciói és nem is az én karmikus büntetésem (bár de, azért részben az is), tehát nem megoldandó problémák voltak, hanem jelei annak, hogy rosszul szeretek.

Nem hibáztam. Jól csináltam, amit csinálni akartam, még jobban csináltam, amikor kevésnek találtattam. Azt gondoltam, abban tévedek, hogy rosszul választottam alanyt (kishitűt, agresszort, projektálót), azt gondoltam, egy egészséges, engem viszontszerető férfit boldoggá tudnék tenni azokkal az eszközeimmel, amik vannak – csak még nem érdemlem meg, még nem vagyok elég jó hozzá, még nem tettem eleget azért, hogy megkapjam.

Ha motort használok a vitorlásversenyen, akkor nem az lesz, hogy hamarabb érek oda, hanem diszkvalifikálnak, vagy automatikusan egy másik tóban indulok, vagy a célszalag az árbocrudamra lesz kötözve, vagy kiderül, hogy ez egy vízisífutam.[ref]”Azért beszélek nekik példázatokban, mert látván nem látnak, és hallván nem hallanak, és nem értenek.”[/ref] Nem én hibázok – a motor: a rossz, a perverzió, a betegség, a hiány, a fájdalom, a túlzás, a szégyen, a manipuláció, az önbecsapás, az elvárások, az akarás determinálják a végkimenetelt.

Ezek persze evidens dolgok. Csak valahogy most megnyugodtam bele egy kicsit: NINCS másik lehetőség, nincs olyan út, ami a célomhoz vezet. Nincs olyan, hogy ha másképp csináltam volna, akkor bezzeg.

A rossz magnak sosem lesz mázlija, de nem én vagyok a rossz mag.
(És nem az eszközeim, és nem a döntéseim.)

Most jó.

Azt gondoltam, a privát blogban majd úgy tényleg le lehet írni mindent, ami fontos, nem csak mellébeszélni, ne kelljen már explain xkcd, de az az igazság, hogy bizonyos dolgokat szavakra lefordítani annyira méltatlan, akár négyszemközti beszélgetésben is, hogy inkább végül mindig üresen hagyom a bejegyzést. Zenék, az igen. Zenék pörögnek végtelenítve. Belinkelni, azt már nem.

És közben tökéletesen érzem, hogy nem vagyok gáz. Tudom, hogy én pörgetem bele magam ezekbe a napokba, órákba, amikor csak ülök és próbálok nem üvölteni, pontosabban próbálok üvölteni végre, csak kevés vagyok, nemrég, eggyel korábban még nem így volt, akkor mindig ez volt, közben is, most meg néha van egy-egy olyan beszélgetés, amikor eszembe sem jut. Tegnap egy egész napon át azt hittem, hogy lehetek normális, és csak alig, nagyon alig, egy ilyen halvány koszfoltnyit voltam szomorú emiatt. Reggelre megint átadtam magam a rögeszmének, volt már, hogy el akartam engedni, volt már, hogy elengedtem és magától visszajött, most meg egyszerűen csak bele akarok fulladni, mert még nem fáj eléggé, még nem jött ki eléggé, muszáj magamra tetoválnom, fájdalmasan, a homlokomra, a melleimre, a tenyeremre, amivel majdnem megsimogattam egy halántékot tegnapelőtt, de már vigyázok. Már tudom, hogy egy féreg vackolt belém, nem én eszem, hanem ő eszik, de megtanultam távol tartani mindentől, amihez nincs köze.

Csak amire éhes, azt nem tudom megtagadni tőle. És nem is akarom.

Ha meg hoppon marad, istenem, lesz helyette kárrier.

Rájöttem, hogy a Mester soha nem tudott nemet mondani. Hogy a bűntudatos teljesítménykényszerességét (ha valamit nem vállal, azt csakis azért, mert szar a projekt, mert eleve rosszul kezdtek neki, mert linkek a kollégák, mert ő ezen már rég túllépett szakmailag, sosem azért, mert nincs kedve, ez persze nem is opció, mert ugye aki unatkozik, nem dolgozik legalább 12 órát, vagy nem tesz meg mindent, de tényleg mindent, hogy elérjen valamit [mindent], az minimum bűnöző) átvitte a magánéletre is, és egyszerűen nyúlságból épített a nemakarása köré ilyen ideológiákat, hogy „nehogy már délelőtt tízkor derüljön ki, hogy mit csinálok délután háromkor”, mit képzelek (amikor összekapartam magamnak annyi egót a tíznapos pszichodrámatáborban, hogy megkérdezzem, kijönne-e elém a vonathoz [öt perc séta]), hogy „de magyarázd már meg racionálisan, hogy miért mennénk hozzád, amikor nálam minden megvan, ami kell, nálad meg idegen emberek vannak” (négy év alatt egyetlen nálamalvás, de amikor autós nyaralást szervezünk, akkor hívjuk el az „idegeneket” is, akik tudnak vezetni), vagy hogy ő milyen problémás, nehéz természetű ember („hát pedig jobban tennéd, ha vigyáznál, mert üres a fagyasztó” – válasz arra, hogy „szeretlek”).

Nem én voltam szar vagy a világnézetem, csak neki nem volt komfortos azt mondania, hogy nincs kedve valamihez.

Ha ezt akkor valaki megmagyarázza, meg azt is, hogy én pont ugyanilyen vagyok, az élet megspórolhatott volna négy másik embert.

Kösz mindenkinek, akinek nem kellettem, kösz azoknak, akik nekem nem eléggé.
És bocs.

Mi a fenéért szól már megint a telefon, nem létezik, hogy ennyi ébresztőt állítottam be. Hat ötven, elaludtam. TUTIRA nincs hat ötvenes ébresztőm. Ó, a hat harmincas szól tízpercenként. Pedig jól nyomtam ki. Ú, volt ötórás ébresztőm is. Forduljunk meg. Francba, elaludtam. Nem, még mindig csak hat ötven van. Nee, Falmászó mozog. Megint kilencre fogok beérni. … Nem kelt fel. Na jó, felkelek én.

Úristen, de dögfáradt vagyok. Miért? Ja, igen. PLACCC. Nyomás zuhanyozni. Kell… hajat mosnom? Mostam, de tegnap megáztam. Nem érdekel. Péntek van. Mégis felveszem a papucsomat. Hangos lesz. Miket álmodtam! Ez megint valami rondaságtól megszabadulás. Le kellett volna sikálni. Hogy volt? _{Öcsém volt.} ÖCSÉM! Nincs is öcsém! Ja, de lett volna. Szerintem öcsém lett volna. De fura, még sosem álmodtam vele vagy ilyesmi. Már ha ez ő. Ki volt fiatalabb, ő vagy a húgom? Hm, talán ő. De csak ennyivel? … Mikor elköltöztünk az Ipoly utcába, tesóm… én mindenesetre hatéves voltam. Akár lehet is. Vigyázat, ezek KETTEN együtt kicsináltak volna annak idején. _{Pedig az ideáljaim.}

Remélem, van száraz zoknim. Biztos van. Ki kellene húzni a mosógépet, nem hiszem el, hogy ilyen szar ez az elosztó. Falmászó sem húzta ki. Bár lehet, hogy mosott megint. Én is fogok mosni megint. Inkább átlépem. Már megint büdös ez a fa szappantartó. Pedig Falmászó tegnapelőtt lepucolta. Basszus, hogy lehet ilyen büdös valami. Előbb-utóbb csak észreveszi és kidobja. _Haj. Üres a lefolyószűrő. Tegnap a mosdókagylóban összehúzta a hajat, és ott hagyta. Nem baj, legalább. Itt még mindig van egy kis dugulás. Azt írták azon a weboldalon, hogy a lefolyószűrő csökkenti a nyomást, ezért gyakrabb a dugulás, mert nem mossa át rendesen a víz. Hát… akkor sem. Mi lenne még akkor! A Macskás komplett menüket öntött a lefolyóba. Nem gondolunk rá. Milyen jól kipucoltam múltkor a konyhait! Nem fog soká tartani. Ez legalább megfogja a hajat. Nem értem Gyaurt. _{Víta hogy is mosogat?} Mindegy.

Most inkább a férfi tusfürdővel zuhanyzom. Nincs az oldalán lefolyva, ja, most nem is aludt itt a srác. A Falmászó mit gondol, az illatos tusfürdőjét fogja használni? De azért akkor sem kéne az enyémet. Meg kéne beszélni vele, hogy nyugodtan hagyjon itt egyet. Ha még nem tart ott a kapcsolatuk, felőlem lehet az én polcomon, és nem szólunk a Falmászónak. Na jó, ez azért elég vicces. _Vadmalac. Keveset nyomtam, nem jön le ez a dezodor. Miért használtam ennyi izzadásgátlót? Ja, PLACCC. Le kéne mosni. Kéne szappan. Antibakteriális. _{Banjo Man.} Nincs. Nem mosom le, jó lesz még. Mégis lemosom. Nem jön le! Keveset nyomtam. Vajon büdös maradtam? Ez a törülköző büdös. Ennek már annyi. Lyukas is. Ki kell dobni, mielőtt anyu jön. Ez már rongynak sem jó. Mi viszket a sípcsontomon? Rohadék szőrtüszőgyulladás. És ha most pár hónapig nem borotválnék lábat? Pihentetni kéne. KURVA SOK szőrtüszőgyulladás!

Szól az ébresztőm. Pedig most már tuti, hogy kinyomtam. Miért szól? Hú, milyen hangosan szól. Nyomja hosszan. Tessék. Hét óra. Nem baj, még visszaslisszolok fogat mosni. Gyors leszek. Ennyit tud várni. Gyorsan. _{Miért van még mindig két fogkefém.} Hát ezt a hajat most innen kiszedem. Itt hagyom. Hallom, hogy felkelt. Itt van. Gyorsan a törülközőt. Milyen rövid ideig pisilt. Még itt vagyok, és fogat mosok. Gyors leszek. Ha beérek nyolcra, eljöhetek négykor. Ma… ma nincs semmi dolgom este. Basszus, be kell vinni a PLACC-os elszámolást. Kilenctől van a csaj? Talán egyig. Mit gondol, mások nem dolgoznak? Hogy lehet kilenctől dolgozni? Vagy tíztől? Ebédidőben fogok elmenni. Nagyjából megvagyok, beírtam az utolsó előadást is. A maradék pénzt Fanninak adtam. Ő csak a Műhelyből ismert, pedig találkoztunk máshol is. Kellene még. Majd a Dóri. Még jól is jöhet, hogy ide most benyomott. Tényleg egyszerűen nem hiszem el, hogy mennyire felkészületlenek és TESZETOSZÁK emberek, akiknek ez lenne a feladatuk, hogy legyen jegypénztár. Teszetosza, ezt gondoltam tegnap is. Fura szó. HIHETETLEN, hogy hány ponton bénázták el. Oda kéne mennem mindenhova. Fannit meg kéne tartani. A Bethlen téren voltak az apjával, fura volt. Milyen lehet az ő lányának lenni?

Éhes vagyok. Ja, nem ettem végül. Majd ma. Bethlen tér. Éjjel nem válaszoltam Klárinak. Mit is kérdezett? Szőnyeg. Hogy tömbösítsük. Hülyeség. Hogy emlékezett erre, hogy két éve így csináltuk? Biztos visszakereste. Akkor is hülyeség. Akkor még én is kezdő interticketes voltam, de már akkor is hülyeség volt. Hány előadás van… hat? Hülyeség tömbösíteni. Jobb, ha látják, hogy milyen időpontokra jöhetnek. _{Bérczi Zsófi.} Meg miért ne nyomtassam előre a jegyeket. Jobb lesz az. Idén csak össze tudnak szedni négy nézőt! Legfeljebb visszaváltom. Egyszerűbb visszaváltani, mint biankó jegyek. BIANKÓ. Egyszer meg fognak minket baszni a NAV-tól. Le kéne neki írnom részletesen, hogy NINCS olyan, hogy biankó jegy. Sorszámozottnak kell lenni és tőpéldányoknak. Szép ez a nyomtatott szar, de nem jó, múltkor a Műhelynél utánanéztem. Talán megvan valahol a link. Ja nem, Gergő ott ült mellettem, csak felolvastam. _{Gergő gyerekei.} Ott jól csináltuk. Sorszámbélyegző. De ha sorszámozzuk, meg minden, onnantól az lesz a hivatalos jegy, és el is kell tenni. Akkor nem vihetem fel IT-be, és szétbassza a raportot. Hülyeség. Adóellenőrök jönnek A szőnyegre. Megmondom Klárinak, hogy ne. Meg egyébként se. Hívják kuponnak, felőlem. Biankó jegy nincs. Lehet kupon? Lehet, hogy van valami szabályozás kuponra? Ha beértem, megnézem. Ezzel megint elmegy egy csomó idő. Ma be kellene fejezni a marketingtervet, meg a… Charlie írt valamit a nyelvkezelésről, be kell fejeznem a termékeket. És hírlevél. Meg kell oldani. Ja, nem jött válasz a supporttól. Kata nem érti, hogy ez nekünk mennyire kell. Majd ha meglátja! Ha nem a csávó mailcíméről regisztráltunk, akkor lehet, hogy mégis János? Mennyit kell ezekkel levelezni. Mit is kell írni az első mailben? Hát, ezek tutira nem fogják elolvasni. Pláne ha színes fejléces. Spamnek fogják nézni. De ez jó bevezetőnek, ha nem küldik vissza a nyilatkozatot, úgyis rájuk kell telefonálni, visszakeresik, és rászoktatjuk őket arra, hogy megnyissák a színes leveleinket. Ezeket a nyilatkozatokat már jó lett volna, ha visszaküldik. Ma befejezem. Hírlevél. Marica! Nyitva hagytam a befejezetlen hirdetést. Jobb kép kellene, bábos. Már csak két nap van. Nem baj, legalább menjen. Arra sincs IDŐ. Rádióműsor!!! Nem, ott nem nálam van a labda. Úristen, de jó. Hétvégén ki kéne menni. Anyu jön. Valahogy meg kéne szervezni. Kell a pénz. Anyu is jöhetne velem. Marica bezzeg érti, mi az, hogy szigorú számadású. Kéne valami jó bábos kép. Rábeszélem a Shutterstockra. Most a Máté fog menni helyettem, vagy szerez valakit, pedig tényleg kéne, nekem is, mindjárt vége a szezonnak. Valamit még ígértem neki. Levél. Novák János. Mit kell ezzel? Hogy saját nevünkben kéne… ja, de volt benne valami szakszervezeti tagságos faszság. Ezt jobban át kell olvasnom. Majd ha beérek. Fura, úgy érzem, nem elég tiszták a fogaim. Mióta mosom? A Falmászó jönne be, gondolom. Szóval a levél. Meg a hirdetés. Oké. Sikítani akarok.

MIÉRT pörgetem magam már a harmadik projekten fogmosás közben? Enélkül is el tudnám kezdeni a napot! Reggeli, meg ilyenek, nyugi, zene. Nem hiszem el, hogy fogmosás közben már megoldottam három projektet. Na ERRŐL kellene egy blogbejegyzés. Sikítani akarok. Miért éneklem ezt? Ó. Álmomban fekete lemezeket kaptam. Csillogó fekete lemezeket. Olyan hülye ez a nő, hogy jut eszébe lemezeket adni? Ezt csak álmodtam. Az öcsém meg kilyukasztotta az újságot. _{Hócipők. Zöld mappa.} Anyu írt nekem valamit az égre. Az milyen menő már! Az ÉGRE írni! Vér. Mennyi vér volt! Igazán le kellett volna mosnom éjjel a szemfestéket. A múltkor is meg akartam már írni valamit, mi volt az? Valami… valami rohadvány hosszú nap. Mikor hat projektet futtattam egy BBT epizód alatt. Az már nem lesz megírva. _{Banjo Man.} Nem gondolok rá. Banjo Man. BANJO MAN! Azért jó jel, hogy csak most jut eszembe. Előbb a többi sok szar.

Mégiscsak bekapcsolom a gépet. Gyors leszek.

A paracetamol egy csoda.

Ma (értsd: az elmúlt két órában, mióta ébren vagyok) már képes voltam egy csomó értelmes, emberi dologra. Legutóbb, amikor beteg voltam, átmigráltam az összes blogbejegyzésemet és az összes levelemet és az összes szűrőmet és mindent beraktam egy megfelelő címke alá. Most Molnár Gábor vadásztörténeteit olvasom, zöldkönyves matematikapéldákat oldok meg (annak idején még a fejemben voltak a sémák, ezért nem tűnt fel, csak a kémia- és fizikapéldáknál, ahol még nem volt rutin, illetve a biológiai relációanalíziseknél, de ott nagyon, hogy MENNYIRE másként értelmezem a szöveges példákat. Többnyire félre, és most nem a „négy házaspár ül egy padon” témájú kirohanásaimra gondolok [hogy férne el NÉGY házaspár egy padon, egyébként meg a példa többi részéből nyilvánvaló, hogy négy EMBERRE gondoltak, nem pedig PÁRRA], hanem amúgy is. Egészen más irányba indulok el, és lehet, hogy a végére kijön valami, de addigra már volt benne hat fölösleges és igazán nagystílű csavar [lásd a facebookos eszmefuttatásomat az Excel nemlétező előjelváltó függvényéről]. Illetve bizonyos esetekben egyáltalán nem jön ki semmi. Az egyik példát a megoldókulccsal együtt sem értem. A logikáját. Remélem, ez annak a jele, és nyilván nem véletlen, hogy folyton a matektanárunkkal álmodok ilyesmit [sok egyéb paramétere persze ugyanúgy nyom a latban, sőt], hogy kezdek elszakadni a jótanuló-sémától. Kezdem megtalálni a saját gondolkodásmódomat. Az az én pechem persze, hogy ez nem vezet sehová. Ha legalább ettől valami iszonyú kreatívnak érezhetném magam! Mint Jump! De hát engem, már most látszik, nem ez a kreativitás és szellemi szabadság fog átlökdösni öt év műegyetemen. És itt egy kicsit most sikerült visszakanyarodni:) és összeírtam (ó de sokadszor), hogy mit akarok csinálni, merre akarok haladni és mire van szükség ezekhez. Pontosabban idáig már nem jutottam el, mert egyszer csak megláttam, hogy semmilyen formában nem szerepel az írás. Mármint az a jó értelemben vett. Copywriting, az igen. De ez is csak egy nagyobb főcsoportban, és munkaterületen.

Voltaképpen ez is lehet annak a jele, hogy a dolgok kezdenek a helyükre kattanni. Az írás nem valami. Szoktam hurrogni azon, hogy az olvasás nem lehet senki hobbija, az olvasás az egy eszköz, ez így olyan, mintha azt mondanám, hogy hobbim a hallás. Vagy a járás. Tiszta hülyeség. (Nem mintha lenne hobbim. Ami valahol ijesztő.)

Mi lesz belőlem, ha én magam eliminálom a régi ambícióimat? És most nem arra gondolok, hogy otthagyjuk az állatorvosit pikk és pakk. Hanem hogy egyszer csak észreveszem, hogy már nincs. És tényleg az van, amit Katilakótárs vázolt fel annak idején kellőképpen baljóslatúan, pesszimistán, ugyanakkor kétségbeesetten is: ha felnövünk, tényleg az lesz az ideális hétvége, hogy fekhetünk a kanapén és nem kell semmit csinálni. És hogy mondtam neki, hogy ÁH, ez hozzáállás kérdése, és ha valaki olyan, akkor programokat szervez és kirándul és piknikezik. Két dolgot nem gyanítottam, az egyik, hogy én nem vagyok olyan, a másik meg… hát, az az óriási VÁLTOZÁSPAKK. Persze az is igaz, és egyben remélem, hogy ha nem kéthavonta jutna nekem ebből az ideális napból, amikor fekhetek a kanapén és nem kell semmit csinálni (hogy arról ne is beszéljek, amikor ezt bűntudatmentesen tehetem, ÉS még egészséges is vagyok), akkor néhány alkalom után azért talán csökkenne a semmittevés vonzereje. Változáspakk: az idő egyre rövidülni látszik, a pihenés azt jelenti, hogy agyban pihenek, tehát nem kell semmivel foglalkozni vagy megszervezni, a pihenést magát is ki kell pihenni és előtte meg rá kell görcsölni, hogy létrejöjjön, valamint hogy ha más is ott van, az NEM pihenés. Az valami iszonyú energiákat vesz ki az emberből, hogy beszélgetni kell vagy igazodni hozzá. Lehet, hogy ez annak idején a tanulás volt. Akkor mindenki békén hagyott, nem kellett menni sehová vagy krumplit pucolni vagy ilyesmi. Manapság a tanulási időmért olyan HARCOKAT kell vívni, hogy az valami elképesztő. A felnőttek egyszerűen nem tartják tiszteletben más felnőtt saját magára fordítandó idejét. Hazamegyek, és nem hagynak dolgozni. Nem hagynak olvasni. (Mondjuk olvasni sose hagytak.) Még menjek el ide vagy oda, ugyan már, csak egy este, majd később dolgozol, tanulsz, pihenni ráérsz a nyugdíj alatt. Tudomásul kellene vennünk, hogy a Momo időábrázolása kizárólag kisgyerekkorra vonatkoztatható. És a „szükséged van a pihenésre, gyere velem” meg a „szükséged van a pihenésre, legyél magaddal” az két homlokegyenest.

Olyan jó, hogy beteg vagyok, és erről csak az ikszből négy munkakapcsolatom tud. Még a lakótársam sem. Nem értik, sosem értik, hogy nem kell a jótanács, nem kell a nyakamra járás, nem kell a jobbulást, csak az kell, hogy letegyed azt a kurva telefont és hagyjál békén.

Istenem, de jó.
Hat a paracetamol.

a holnap szöveg nélküli dal

Egyáltalán nem tartom elképzelhetetlennek, hogy a szétválasztott ikerpárok tagjai egész életükben érzik a másik hiányát. Legalábbis abból kiindulva, hogy én azt érzem, nem is lehetnék ennél egyebb és mindentkitöltőbb.